25 éve indult útjára Zalán Tibor lassúdad regénye, a Papírváros. Az öt kötetesre tervezett sorozat negyedik kötete néhány hete jelent meg a Kortárs Könyvkiadónál. A Kádár-korszak nyomasztó légkörét megéneklő regénysorozat hősei „az átkosban” nem tudják kiteljesíteni életüket és tehetségüket, az önpusztításba vezető alkoholfüggőség és a végsőkig fokozott testiség, mint pótszer jól szimbolizálja a kor emberének életérzését. A regényíró ezúttal álomszerű hallucinációkból építkezik, gyakran sokkolóan naturalista, aprólékosan kidolgozott leírásokkal a test fizikai pusztulásáról.

– Felidézné, mi motiválta annak idején a regényírásra? Sokműfajú szerzőként, prózaíróként, drámaíróként és költőként egyaránt szépszámú művet tudhat maga mögött.

– A regényindulás? A szokásos blöffjeim egyike volt. Egy interjú során megkérdezték, min dolgozom, és az válaszoltam, „regényt írok, Papírváros címmel”. Ez jutott hirtelen eszembe. Majd el is felejtkeztem az egészről. Ellenben az újságírók és kritikusok nem, minden ezt követő beszélgetésben számon kérték rajtam, hol tartok. Idővel tűrhetetlenné vált, hogy csak dumálok róla, miközben egyetlen sort sem írok; hát írtam. Az első elkészült részt rögtön Kortárs-díjjal jutalmazták, ez bizalmat adott a folytatáshoz. A könyv befejezésekor azonban nem láttam tisztán, mit jelent maga a cím (még metaforikusan sem), és ki a hősöm. Véletlenül belebotlottam egy Thomas Mann-mondatba… Ismét blöfföltem egy nagyot, és kijelentettem, öt kötetesre tervezett regényfolyamot indítok el. A Thomas Mann-i mondat öt egymást követő állapothatározója a vállalkozás sorvezetője lett, innen származnak az egyes kötetek megkülönböztető alcímei is. Reménykedtem, mire befejezem az ötödik könyvet kiderül, hol játszódik a történet, és a főhős kilétére is fény derül – számomra is. Még mindig a reménykedés állapotában vagyok. Szerencsére már az első tétel alcímében leszögeztem, lassúdad regényfolyam készül, tehát nem kellett sehova sem sietni. Így történhetett, hogy mintegy negyedszázad alatt született meg az eddigi négy kötet.

– Hősök vagy antihősök? A negyedik kötet hőse az építész, egy elvetélt színházi rendező, és egy külvárosi lumpen. A rendező látszólag sikeres, valójában a saját mércéje szerint csak egy folytonos alkoholmámorban úszó, elveszni látszó értelmiségi, akiből olyan sokat láthattunk a Kádár-rendszerben.

– Gyakran felteszik azt az idegesítő kérdést, hogy mennyire önéletrajzi ez a regényfolyam. Ez azt feltételezné, hogy én egy lepukkant, majdhogynem hajléktalan alkoholista vagyok. Ez talán nincs egészen így. Annyi igaz a feltételezésből, mivel a könyvemnek nincsenek a szó hagyományos értelmében jó sztorijai – én nem értek a cselekményességhez –, bizonyosan sok momentumot építek be a saját életemből a regényeimbe, ahogy teszik ezt mások is. De a hősöm nem én vagyok. Az elképzelt hős elhatározza, hogy a halálba issza magát. Ehhez jó irányba tart, de megjelenik a múltjából egy nő, aki meggátolja ebben, és szembesíti addigi életével. A film visszafelé pereg. Számomra is érdekes, hogyan változik írói szemléletem a fiktív élettörténet alakulásával párhuzamosan. A nyitó kötet első felében hősöm még író volt, majd váratlanul építész lett belőle. Erőszakolt átmenet nélkül, rövid esszémagyarázattal, magában a regényben. Hm. Posztmodern. Miért történt? Jobban megismertem őt, a történet is más hőst akart. Az idő kezelését tölcsérszerűen képzelem el a teljes regényfolyamban: egyre kevesebb idő alatt játszódnak a kötet-események, a negyedikben körülbelül már csak egy órányi a regényidő – amíg a hős ájultan fekszik a talán alkoholmámor kiváltotta stroke-ban vagy szívrohamban –, az utolsó könyvben terveim szerint egy perc – akár egzisztenciális pillanat – alatt zajlik le minden, peregnek le a hősöm életének legfontosabb eseményei. Gyakran felteszik a kérdést, hogy évre mikor játszódik pontosan a regény. Nem tudok erre mit felelni. Feltehetőleg a múlt század utolsó harmadában-negyedében. Valamikor, amikor az ember vagy megpróbált túlélni, vagy megpróbálta feladni. Mindkettő bonyolult volt. Utóbbi talán még bonyolultabb, mert az sem a személyes döntésére volt bízva. A hatalom arra is igényt tartott, hogy ő döntse el, mikor pusztítja el magát a polgára. Az persze evidens volt, hogy ő mikor, hogyan pusztít el bárkit, nem feltétlenül miértek mentén, virtuálisan vagy valóságosan.

–  Az előző kötetekhez hasonlóan itt is mindent elönt a trágársággal párosuló erotika, ugyanakkor fokozódik a belső magány.

– Az irodalomban nincs és nem is lehet trágárság, legfeljebb rosszul használt szavak, nyelvi alkalmazások fordulhatnak elő. A trágárság, mint jellem és állapotfestő eszköz, a hőseim önkifejezési lehetőségeiből fakad, én csak közvetítek, hallgatom vagy beszéltetem őket. A szerelem és a testiség a puha diktatúrában hangsúlyozottan lehetett az elmagányosodás ellenszere; ahogy az ma is. Bár mostanság egyúttal az egyik leértékelten beszerezhető élvezeti cikknek számít mindkettő. Ma másképp magányosak az emberek. Trágár a nyóckeres, trágár a magas kultúra képviselője is. Utóbbiról. Mindig foglalkoztatott a sikeres emberek magánya. A fiatalon kiégett rendező ebben a könyvben eleve úgy lesz sikeres, hogy mások teremtik meg művészete és személye kultuszát, szándékai vagy akarata ellenére. Minél lilább a vásznon és elvontabb az életben, annál intenzívebben értékeli a szakma és a közönség. Előzőt nem becsüli semmire, utóbbit nem ismeri. Magam is gyakran élem meg, hogy megmagyarázzák, mit írok, elmondják, hogy ki vagyok, és értelmezik, mi több, felmutatják azt, amire soha nem gondoltam. Én pedig kénytelen vagyok elfogadni ezt. Ezzel elérkeztünk a jelenkorba.

– A sajátos nyelvhasználat, a sokszínű tipográfia, a nézőpontváltás, vagy a műfajok keveredése az előző kötetekhez hasonlóan alakul a regényben.

– Mivel nem elsősorban prózaíró vagyok, a történet helyett a nyelvvel kell foglalkozzam. Nálam a nyelv szüli meg a gondolatot, és nem fordítva történik. Prózaíróként is költő „gondolkodik”. Amúgy, mindig izgatott, hogyan lehet 5-10 oldalon keresztül megszerkeszteni egyetlen – értelmes és érthető és élvezhető – mondatot. Nekem való foglalatosság az ilyesmi! A tipográfiai sokszínűség (sokkszerűség), a műnemek és műfajok váltogatása nem csak az érdeklődés fenntartását szolgálja, hanem a pontosságot. Alkati deficit, hogy szeretem áthágni a műfaji-műnemi-művészeti határokat, és minden megszólalási lehetőséggel egyidejűleg lenni jelen. Mert nem görcsölök rá a szabályokra, mindig megtalálom azt a megfelelő formát, amelyikben meg tudom jeleníteni, ami éppen foglalkoztat. Teljesen szabadságban írok, és ezt még, aljas módon, élvezem is. Szeretek lubickolni! Egyre többen és többet érdeklődnek a lassan életművé terebélyesedő munkálkodásom centruma felől. Nem tudom, van-e ilyen. Nem törekszem rá, hogy legyen. Egyébként pedig nem az én dolgom eldönteni.

– Már-már sokkolóan naturális és durva a kötet nyelvezete.

– Érdekes, hogy másodszor kerüljük körül ezt a témát…! Való, gyakran belém kötnek egyes írásaim durva nyelvezete miatt. Átolvasva az újabb nyomdai levonatot, magam is meglepődtem, mennyire brutális ez a könyv. Gondolhatja az olvasó, a szerző szórakozik, élvezi a saját pofátlan szókimondását. De nem! Ha együtt mennek olvasáskor a „nyóckeres” Bandika figurájával rájöhetnek, ő nem tud másként beszélni. Az intellektuálisan kitenyésztett és egyben tönkretett, mert félrevezetett csúcsbalek, aki már-még mindent megengedhet magának, közeg(ellenállás) híján beszél így, a kitalálói és élősködői természetesen még ezért is felmagasztalják. Egy minden eszményt elveszített sztáralkoholista – alkoholista celeb – nem beszélheti „civilben” sem a Thomas Mann-i nyelvet, úgy fejezi ki tehát magát, mint a „nyóckeres” pária, csak látszólag intellektuálisabb szinten. Az egyiket az iránytű nélküli ösztön mozgatja előre, a másik a gondolattalanság iránytűjétől vezéreltetve tévelyeg elveszetten a saját és mások életében.

Szénási Zsófia

Zalán Tibor: Papírváros IV. Szétszaggatva
Kortárs Kiadó, 376 oldal, 3500 Ft