Kukorelly Endre tíz év után újabb verseskötettel jelentkezett. Az Istenem, ne romolj írója szerint néhány igazán erős vers teszi költővé a szerzőt. Műve azonban nemcsak néhány jó darabot sorakoztat, elsőtől az utolsóig feszes, megszólító, néha letehetetlen, máskor időt kér, komolyságával játszik a nyelvvel. Bírál, tanít, szeret – erről beszélgettünk.

– Versek, 2010-2020. Az ember nem feltétlenül az évek alapján válogat.

– Az első három vagy négy kötetem után cirka tízévenként jelent meg verseskönyvem. Bőven elég. Bőven sok, nem kell tömérdek verset írni. Akkor történjen, ha nem tudsz mást, nem tudod megúszni – de akkor legyen! Ha régóta nem írtam verset, és megijedek, vajon megy-e még, akkor nekiülök, és megnyugszom. Persze dolgozom, sok minden készül, de száz versnél több, az több a soknál. A sok tompít, kevés éles ütés elég, ahogy Gottfried Benn mondta, „sechsbisacht”. És jó, legyünk megengedők, tegyünk hozzá egy nullát. A népek nem állnak sorban verseskötetekért, sűrűn előállni, ezt félreértésnek tartom.Magamnak csinálom, magánügy, és csak akkor csinálom, ha már nem bírom ki, hogy ne. Ami nem azt jelenti, hogy nem szeretném, ha sokan olvasnák. Körülbelül mindenki.

– Jó, hogy a sorozatgyártást említi. Vannak pályakezdők, akik elárasztják a folyóiratokat, iszonytató mennyiségben publikálnak.

– Ha elkezdek valamit, szükségszerűen vágyom rá, hogy megmutassam magam, ez érthető, eleinte mindenki túlmozgásos. Aztán elfogadnak, és lenyugszom. Ha nem tudok visszavenni, az gond, akkor sok leszek. Szoktam javasolni, hogy nem kell mindig a publikum elé állni, mindent publikálni, minél tovább érleled, annál inkább megúszod a szégyent a régebbi dolgaid miatt. Az írószemináriumaimon – lassan harminc éve tartok kurzusokat – arra ösztökélem, aki verset ír, hogy írjon prózát. És a novellistákat, hogy írjanak verset is. Esszét, kritikát. Naplót mindenki! Ez így egyszerre lelassít, és megtanítja az írónak az irodalmat. Ha a regényíró szonettel próbálkozik, akkor azt meg kell tanulnia, és ha nekikezd, már Petrarcánál jár, Shakespeare-nél, és nem fog leállni. Belemegy a környezetébe, a zenétől a képzőművészetig, és máris Dante Vita nuovájánál találja magát. Új – irodalmi – élet. Kipróbálod magad, azt gyakorlod, ami nem megy annyira. A balos lábaddal rugdosod falra a labdát, a fonák ütést forszírozod.

– Miért mondta, hogy gyerekes dolog verseket írni?

– A vers van elöl, antropológiai kezdet. Ab ovo verselsz, három éves korodig „versben beszélsz”, aztán leszoksz róla, mert leszoktatnak, és te hagyod. Megtanulod a korrekt használatot, mert már felnőttél, prózában beszélsz, mint Molière Jourdainja, már negyven éve. És megtanulsz hazudni. Magunknak is hazudunk – ezt nem erkölcsi értelemben mondom, egyszerűen szebbnek, jobbnak, okosabbnak láttatod magad mások előtt. Viszont mindannyiunkban benne van potenciál, visszatalálni addig, amikor még nem mi használtuk a nyelvet – például, hogy kérjünk a közértben tíz deka párizsit –, hanem az minket. Ez nagy élmény, folyamatosan csodálkozol, mi mindent tesz veled a nyelv, olyasmiket, amikre nem is gondolnál. A legélesebben kisgyerekkorban beszél, mert eleve „költőileg lakozik az ember”. A vers elementáris nyelvhasználat, atavisztikus, mélyről jön és a mélybe vezet, erre utalok, amikor a gyerekesről beszélek. Ahogy József Attila mondja: Én még őszinte ember voltam…

– …ordítottam, toporzékoltam.

– Ezt az őszinteséget adjuk fel a szocializálódás során. Nagyon helyesen amúgy, akinél ez nem következik be, antiszociális marad. Szükséges azonban valamiféle „furatot” fenntartani és karbantartani, amin keresztül eljutsz az autentikus énig. Ez az írás.

– Gyermeki lelkület! Vallási vezetők gyakran sulykolják, akik ha Önt olvassák, örülnek. De ez csak egy csoport. Mibe tenyerelt!

– Isten, halál stb., a nagy témák „fent” vannak, és fel akarsz nőni hozzájuk, így elszakadsz a talajtól. Elveszted a talajt a lábad alól, és az veszélyes. Pedig egy fűszál mozgásában is benne van a nagyság!

– Mégis miért foglalkozik Istennel? Isten foglalkozik Önnel?

– Nem tudom. Azért írok – általában véve is –, hogy megtudjak valamit. Nem azt írom, amit tudok vagy tudni vélek, mert már megvan, unnám. „Felmerülnek”, persze, a legnagyobb dolgok is, de nem szeretem, ha ez látszik. Sokszor észre se veszem. Bodor Béla húsz éve írt egy tanulmányt az istenes verseimről, én meg azt kérdeztem magamtól: vannak ilyenek? Ha kinézek a kertbe, erre a kis vacak fácskára, az jut eszembe, hogy Úristen, mi folyik itt! És ámuldozom, míg meg nem unom, hogy ámuldozom.

– „Politika, szerelem, satöbbi, Petőfi vagy akárki” – írja Mindenhez közelebb című versében. A klisék ellen van?

– Minden téma klisé, és minden klisé felszabadítható. Úgy tekinteni egy közhelyre, hogy megtisztuljon – ezért érdemes verset írni! A nagy szövegek felszabadítanak. Már a romantika túlhasznált sok mindent – beleértve Istent is –, ettől próbált megszabadulni a modernitás, és az avantgárd ez ad abszurdum, az elhallgatásig vitte. A nullpontnál aztán vagy hagyjuk az egészet, vége a művészetnek, vagy felszabadítunk mindent. Ahogy Tandori Dezső javasolta: Egy talált tárgy megtisztítása. Más kontextusban, nem szokványosan használva minden megújul, amitől korábban ásítottál, és ez mellbevágóan érdekes.

– Tíz év múlva újra beszélgetünk versekről?

– Jó, beszéljünk. De beszélhetünk másról is.

Vermes Nikolett
Fotó: Debreczeni Fanni

Kukorelly Endre: Istenem, ne romolj
Kalligram Könyvkiadó, 176 oldal, 3500 Ft