Nick Hornby könyvei kamaszkorom meghatározó olvasmányai közé tartoznak: a Pop, csajok, satöbbi 2012-es kiadásának lila borítója máig előttem van, az Egy fiúról Marcusa máig eszembe jut, ha szomorúnak tűnő gyereket látok, a Betoncsók olvastán pedig örökre megtanultam, hogy soha ne a férfiakra bízzam a fogamzásgátlást. Így amikor megláttam, hogy a Helikon kiadó jóvoltából megjelenik egy általam még olvasatlan regénye, a Hogyan legyünk jók? új kiadása, kapva kaptam az alkalmon.

A Hogyan legyünk jók? főszereplője Katie és családja, akik első pillantásra a normálisnál is normálisabbak: külvárosi otthon, stabil munkahely, jó iskolákba járó két okos gyerek, vasárnaponként pedig egészben sült csirke kerül az asztalra. Természetesen, mint annyiszor máskor, ha közelebb megyünk, itt is felfedezzük a repedéseket a gondosan megfestett képen: a kötet nyitóoldalain Katie ugyanis éppen egy parkolóban ül, kezében egy telefonnal, és sikertelenül próbálja megértetni férjével, miszerint el szeretne válni tőle. Egy órája még szeretőjével feküdt egy hotelszobában, amit talán már akkor megbánt, mikor kimászott a paplan alól, talán nem, talán válni szeretne, talán nem, ő maga sem biztos benne.

Ebben a bizonytalan helyzetben tengetik otthon napjaikat, és mindeközben a férj, David furcsa átalakuláson megy keresztül, miután fájós hátával egy spirituális gyógyító, DJ JóHír kezei közé kerül. David ugyanis, aki eddig azzal kereste kenyerét, hogy arról írt vitriolos szösszeneteket a helyi lapba, hogy mi mindent utál a világban, egyszerre maga lesz a megtestesült jóság. Többé nem dühös, és mindenki felé felebaráti szeretettel és megértéssel fordul. Ráadásul nem is áll meg ennyinél: amikor JóHír bajba kerül, rögtön felajánlja, hogy náluk lakjon, és vállt vállnak vetve kezdik meg a harcot a társadalmi igazságtalanság ellen. David pálfordulása azonban, ami szépen lassan az egész családra hatással van, még mélyebbre taszítja Katie-t saját dilemmájában: vajon ő maga jó ember? Mi tesz valakit igazán jóvá?

Hasonló kérdések mindannyiunkban felmerülnek néha: valószínűleg egyetemes élmény, ha a szelektív hulladékgyűjtőbe dobjuk használt műanyagflakonunkat, majd konstatáljuk, hogy ma is jót tettünk az emberiségért; ugyanakkor változó erősségű bűntudatot érzünk, mikor az ebédmaradékunkat a kukába kotorjuk. Katie karakterét viszont, úgy tűnik, ténylegesen ez az egyetlen kérdés határozza meg: leglényegesebb jellemvonása a regényben az, hogy orvos, ezért karba tett kézzel hátra tud dőlni, hogy ő bizony a legjobb tudása szerint segít az embereken, következésképpen jó ember. Ő a maga részéről már elég jót tett a világgal, köszöni szépen. Ez valószínűleg hozzájárul ahhoz, hogy Katie, a legtöbb szereplőhöz hasonlóan, egyáltalán nem szimpatikus az olvasó számára, sőt, néha kifejezetten irritáló, és szabályos frusztráltságot okoz gondolatait olvasni. Csak nagyon indokolt esetben szoktam a hitelességét megkérdezni annak, ha férfi írók női szemszögből kísérelnek meg ábrázolni valamit, de itt sajnos nem hihető a perspektíva. Egy több éves házasságban élő nő drámája, mely lehet, hogy az életközepi válságról szól, lehet, hogy nem, nem elintézhető egy fél oldalas párbeszéddel, hogy aztán úgy folytassunk mindent, mintha mi sem történt volna: Katie hazamegy, ugyanúgy vacsorát főz, ugyanabban az ágyban alszik, és teljesen rezignáltan veszi tudomásul a saját házában végbe menő, egyre szürreálisabb eseményeket.

Utóbbira a magyarázat talán a szöveg műfajában rejlik: eredendően valószínűleg egy szatírának indult. Hiszen van az a pillanat, amikor valami már annyira hihetetlen, hogy nem tudunk mást tenni, mint hitetlenkedve és nevetve rázni a fejünket – például amikor hirtelen egy olyan buli közepébe csöppenünk saját nappalinkban, ahol arra buzdítjuk a szomszédságot, hogy vegyenek magukhoz hajléktalan fiatalokat. Vagy amikor egy olyan illető alszik a vendégszobánkban, aki azt állítja, hogy hő sugárzik a tenyeréből. Azonban Hornby-nak valahogy mégsem sikerült eltalálnia a groteszk és a humor megfelelő szintjét, és így a szöveg inkább fárasztóan erőltetetté semmint viccessé válik. A szatíra mellett pedig kissé egy önsegítő-önfejlesztő könyvre is hajaz a regény, és a történet lezárása is inkább ehhez a műfajhoz közelít.

A regény legnagyobb problémáját abban látom, hogy olyan témákat igyekszik egy kalap alá venni, melyeknek valójában nincs közük egymáshoz. Katie életével kapcsolatban azt a kérdést veti fel, hogy vajon benne maradjon-e az ember egy közepesen rossz párkapcsolatban, melyben már bevallottan nem leli örömét – annyira, hogy máshoz menekül előle –, pusztán azért, mert már jó ideje ebben él? És attól leszünk-e jók, ha igyekszünk megjavítani, miközben minden érintett fél szenved? Ha pedig magunkat és saját boldogságunkat választjuk, akkor rossz, önző emberek vagyunk-e? Ez a dilemma már önmagában is elég lenne arra, hogy köteteket töltsünk meg vele. Ezt azonban a szerző még párhuzamba állítja David és JóHÍr missziójával, mintha az egyikre adott válasz érvényes lenne a másikra is. Holott a mindennapi kompromisszumok, melyeket szeretteink érdekében teszünk, aligha érnek fel ahhoz, hogy hajléktalanokat fogadjunk otthonunkba vagy adományozzuk el használati tárgyainkat különböző női menedékhelyeknek. A két téma nehezen mosható össze, és ugyan még így is működhetne, ha a kötet bevallottan az emberi jóság mibenlétét kísérelné meg megfogalmazni, de erről valójában, még ha ez is volt a szándék, nincs szó. A saját maga jóságát kergető Katie például gond nélkül magára hagyja szuicid hajlamú öccsét, hogy a saját problémáival foglalkozzon, ugyanakkor felháborodik, mikor férje ötven fontot nyom egy hajléktalan kezébe, és így nem marad pénzük taxira.

Nem tudom, mi lehetett Hornby célja ezzel a regénnyel – jómagam nem jöttem rá, jó ember vagyok-e, bár abból a rengeteg frusztráltságból, amely olvasása során felgyűlt bennem, talán inkább a másik irányba billen a mérleg.

Bráder Edina

Nick Hornby: Hogy legyünk jók?
Helikon Kiadó, 348 oldal, 4999 Ft