„A véletlen Isten eszköze, hogy névtelen maradjon.” Ily módon elgondolkoztató a kérdés: vajon létezik véletlen találkozás? Szeifert Natália legújabb regénye két idegen váratlan találkozásból indul ki. Hogy hova fut ki, mi inspirálta és milyen módon játszott a már jól ismert karaktereivel, erről mesélt lapunknak.

– Mindenekelőtt az érdekel; nevezhetjük ezt a művet városregénynek?

– Nem tudom pontosan, mi is a „városregény”, de talán igen. A város fontos szereplő, a regény valós idejében (4-5 év) részben követjük annak változásait.

– Előző regényedben két nő fejével gondolkoztál, most két férfiéval. Gyakran „váltasz nemet” írás közben?

– Korábban, rövidebb szövegeimben olykor "váltottam nemet", de most nem volt ilyen szándékom, abban az értelemben semmiképp, ahogy Az altató szerekrőlben. Az összehasonlítás kritikai nézőpontot kíván, de az valóban hasonlóság a két kötet között, hogy ugyanabban a regénytérben, és nagyjából azonos időben játszódnak, több karakter felbukkan az előzőekből, de más megvilágításban. A Mi van veletek, semmi? több figurát mozgat, valamivel nagyobb a látószöge, csak részben szól a két fő karakterről, mellettük számos életbe belelátunk.

– Korábban a Jelenkor folyóirat közölt részletet a műből. Sőt, egykor cím nélkül utaltál a készülő szövegfolyamra, amikor Az altató szerekről adtál interjút. Mennyi idő telt el a két regény megírása között?

– Egy nagyon érdekes dolog történt: ezek a figurák nem hagytak dolgozni. Már Az altató szerekről írása alatt megvoltak. Szövegtöredékként léteztek, amelyeket eltettem, hátha később felhasználom. Eközben több minden történt, elkészült Az altató (2016), majd megjelent (2017) és egy másik témával is elkezdtem dolgozni, egy harmadikkal kapcsolatban pedig kutatni kezdtem. Mégis, a Mi van veletek figurái állandóan benn voltak a látóterembe, és olyan idegesítőek lettek, mint az érzés, amikor azt mondod valakinek, hogy várj, mindjárt jövök, és tudod, hogy vár rád. Ez egy idő után tarthatatlan, muszáj tovább menni, különben nem tudsz arra koncentrálni, amivel egyébként foglalkozol. Nagyjából így alakult a megírás, a részletek már több éve vártak. Ha szűken veszem, akkor nagyjából másfél-két évet töltöttem velük.

– Mi inspirált annyira, hogy nem hagytak nyugodni a karakterek?

– A sokszor véletlenül kialakuló közösségek, barátságok, a mindennek ellentartó emberi együttműködések, de a változások és a korrupció is. Kissé leegyszerűsítve a jó-rossz viszonya, a felszín alól lassan kibukkanó személyes múltak. A karakterek, történetek által pedig adott volt egy szövegvilág, amelyekben ezeket a dolgokat meg tudtam vizsgálni. Úgy gondolom, hogy az írás nagyrészt vizsgálódás.

– Nem mindennapi nevet adtál a központi figuráknak (Grafit, Pók), míg a mellékkarakterek nevei nagyon is megszokottak.

– Van olyan figura, aki becenéven szerepel és van, aki inkább a valódin, ahogy az ismerőseinket emlegetjük - például Motkót és Jégermisztert is ragadványnéven ismerjük meg. Grafit, aki a rajztehetségével tűnt ki az iskolában, az ottani nagymenőktől kapta a becenevét, akik talán éppen emiatt nem szívatták, hanem befogadták. Pók pedig a "hálón" lógott, az interneten, ezért ragadt rá ez a név. Viszont időközben megtudjuk a valódi nevüket is, ami tényleg egészen hétköznapi.

– Milyen utóéletet képzelsz el a regénynek?

– Azt szeretem gondolni, hogy az én dolgom addig tart, amíg a kézirat lezárul, de ez a valóságban sajnos nem így működik. A promócióval is kell foglalkozni, különben a kész könyv nem találja meg az olvasóit. Leginkább az internet és az olvasók erejében bízhatok. Nyilván azt szeretném, ha a regény elérne azokhoz, akiket érdekelhet, még jobb, ha olyanokhoz is, akik szeretnek egy kicsit nyomozni - mert van kapcsolat a Mi van veletek, semmi? és a korábbi munkáim között. Tehát úgy érzem, van mit fölfedezni, összerakosgatni és szeretném, ha a kötet megtalálná azokat az olvasókat, akik erre vevők.

– Egy olvasói megjegyzést idéznék, ami a munkásságodat jellemzi: „Nagyon ért hozzá, hogyan kell szavakba önteni a kimondhatatlant.”

– Köszönöm szépen. Ez most leginkább zavarba ejt, de természetesen nagyon örülök annak, ha van, aki így látja. Szerintem ez egy technikai dolog, úgy értem, egy írás közben alkalmazott technikáé, amikor az ember megpróbál valaminek a lényegéig jutni, talán a meditációhoz hasonlítható, de annál aktívabb. Mindenesetre egyedül kell hozzá lenni, a szó létező összes értelmében. Dávilának van erről egy jó mondata: „A művészet csúcsa a szavak segítségével visszaadni a gondolatnak az egyszerűséget, amitől a szavak megfosztják.” Ezzel a lehetetlenséggel próbálkozik az ember több-kevesebb sikerrel.

Vermes Nikolett

Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi?
Kalligram Könyvkiadó, 256 oldal, 3500 Ft