José Rodrigues dos Santos Budapesten

Az idei Könyvfesztivál egyik íróvendége a portugál José Rodrigues dos Santos, a történelmi kalandregények egyik nagymestere. Határokat feszegető és falakat ledöntő regényeiről, írói elképzeléséről mesélt.

- Mi vitte az újságírás és regényírói pálya felé? Részt vett ebben a mozambiki gyermekkor izgalmassága?

- Hiába Mozambik, a gyermekkoromat mégsem mondanám túl izgalmasnak és inspirálónak összességében. Portugál felségterületen születtem, és nevelkedtem, tulajdonképpen abszolút európai körülmények közt, európai életben. Így íróvá válásomat nem az itteni izgalmak segítették elő. Az egészet egy véletlen balesetnek mondanám inkább. Egy barátom megkérdezett írnék-e egy rövidke történetet az irodalmi magazinba, amelynek ő volt a tulajdonosa. Tollat, papírt ragadtam, elkezdtem írni, és a végén rövid történet helyett egy kétszáz oldalas regényféle keveredett a dologból. Egyszerűen nem tudtam hamarabb abbahagyni. Innentől aztán már igazán nem mondhattuk kis novellának, ahogy a megrendelésben állt. Így ez az írás végül első regényemként jelent meg. Onnantól kezdve a fantáziám rabja lettem.

- Mit szeret a legjobban a regényírásban?

- A szabadságot, amit az írás ad. Az újságírók, történészek, ügyvédek, jogászok nem mondhatnak ki mindent, nem írhatnak le mindent, amit tudnak vagy éppen szeretnének. Egy bizonyos szinten túl sajnos meg van kötve a kezük.  Ahhoz, hogy bizton állíthassanak valamit, előtte bizonyítaniuk kell annak létét és igazát. S gyakran esik meg, hogy ez korlátokba ütközik, mindannak ellenére, hogy tudják az igazat, így mégsem kiabálhatják nyilvánosan szét a világnak, hogy mindenki más is tudjon erről. A regényírónak viszont nincsenek ilyesfajta korlátjai. Bármit megírhatok, leírhatok, szétkiabálhatok, amit csak szeretnék, és tudom, igazat írok. Ha valaki mégis a bizonyítékot kérné tőlem, annyit válaszolok csak, hogy ó, ez mind kitaláció. Hogy pontosabb legyek, én íróként bátran használhatom a fantáziámat ahhoz, hogy elmondjam az igazam, s ezt meg is teszem.

- Van kedvenc témája?

- Szeretem a valóság leírásához a fikció lehetőségeit használni. Így a cselekmény a képzeletem szülötte, de a benne elrejtett információ igaz. Továbbá kifejezetten élvezem, mikor egy politikailag korrekt „igazságot” hamissá varázsolhatok. Csakhogy egy példát hozzak, ott van a tény, miszerint politikailag korrekt dolog úgy fogalmazni, hogy az iszlám egy békés vallás, csupán pár őrült fundamentalista tért el ettől.  Ennek ellenére, ha elolvassuk a Koránt, - ahogy én is tettem ezt The Wrath of God (Isten haragja) című könyvemhez-, hamar ráébredünk, hogy a sorok legalább hatvan százaléka a háborúról szól, és hogy azok a bizonyos őrült fundamentalisták semmi mást nem tettek, mint követték a vallásuk szent szövegeit. Elképesztő, hogy az emberek hogyan tudják torzítani a valóságot bármiféle érdeknek engedve. Én pedig boldog vagyok, ha ezeket a torzításokat az igazság felé fordítani.

- Melyik történelmi korszakkal foglalkozik a legszívesebben?

- Nincsen kedvenc időszakom. Minden kor rettentően izgalmas és érdekes, ha az emberi lelket ragadjuk meg benne, annak minden nagyságával, rejtélyével és történetével. Körül vagyunk véve varázslatos történetekkel. Az írónak csak a látását kell úgy kifejlesztenie, hogy rátaláljon a megfelelő sztorira.

- Mi adja önnek a legnagyobb ihletet, honnan meríti a történeteit?

- Kétféle regényt írok: történelmit és misztikusat. A nemzetközi piac leginkább az utóbbiakat kedveli, főhősöm, Tomás Noronha, a rejtélyes kalandokba keveredő történész életútjával. Ám a siker ellenére nem tudnám egészen pontosan megmondani honnan is jön az inspiráció ezekhez a könyvekhez. Egyszer csak ülök, és beszélgetek egy barátommal, és hopp, egy gondolat ugrik elő a következő sztorihoz. Így történt ez a The Seventh Seal (A hetedik pecsét) cíművel is. Máskor pedig a brazil tengerparton fekve kap el az ihlet. Ezt nem tudom elmagyarázni.

- Sokan úgy tartják, a történetei határokat feszegetnek…

- Igen, nem tagadhatom, talán átlépek bizonyos határokat. Igazából ez a módja annak, hogy a regények a mindennapi berögződéseken tudnak változtatni. Az igazságot néha csak ilyen „brutálisan” lehet kimondani. Mindenesetre én igyekszem nem csupán a hamis közhelyek ellen küzdeni, hanem próbálom minél jobban demonstrálni a féligazságok torz, politikai, gazdasági vagy társadalmi célok elérésére irányuló voltát. Az első magyarul megjelent könyvemben (The God Formula- Isteni képlet) például olyan tudományos felfedezéseket említek meg, amelyek miatt egyes tudósok akár kellemetlenül is érezhetik magukat. Ez éppúgy nem zavar, mint ha határsértőnek neveznek. A valóságot csak nyíltan lehet megírni.

- Részt vesz a saját regényeiben?

- Természetesen benne vagyok minden történetben. Többnyire nem is tudatosan, de már a gondolkodásmódom által is belekerülök a forgatagba. Amikor főhősöm, Tomás fogságba esik Iránban, muszáj úgy irányítanom őt, ahogy én viselkednék ebben a helyzetben. Ahhoz, hogy hiteles képet festhessek a szituációról és a helyzet okozta érzelmekről, bele kell képzelnem magam a szituációba.

- Az idei Budapesti Könyvfesztivál egyik vendége lesz. Van valamilyen élménye Magyarországról?

- Sajnos nem tudok kifejezetten igennel válaszolni. Összesen egyszer voltam Magyarországon. Ez az 1999-es koszovói háború ideje alatt történt, amikor Belgrádban voltam tudósítani a háborúról, és amikor hazamehettem, észak felé indultam, és a határt átlépve Budapest felől jutottam a reptérre. A tájra emlékszem, az nagyon szép volt. Remélem most több időm lesz elmélyedni a magyar kultúrában.

Kurcz Orsi

José Rodrigues dos Santos: A végső titok
Kossuth Kiadó, 424 oldal, 3490 Ft

A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon  José Rodrigues dos Santost Tímár Rita, a Kossuth Kiadó főszerkesztője kérdezte korábbi műveiről, és a legutóbb megjelent, Végső titok című  regényéről.