Bene Zoltán új regényének főhőse Czeredi Hunor Gábor, aki 2040-ben meséli el a 10 éve tartó globális méretű Áramszünet okozta zűrzavaros eseményeket. Az 1971-ben született férfi mintha Dániel András egyszerre-nézőjével (a Bélabá távcsöve c. mesében használják ezt a kuflik) tekintene az életére: múlt, jelen és jövő egymás mellett bontakozik ki előttünk a könyv lapjain. Olyan életeseményekkel találkozunk, amelyeket Hunor egész generációja ismerősen köszönthet, s joggal érezheti, hogy Hunor sorsa a sajátját (és annak közeljövőbeli változatát) példázza.

Főhősünk magyar-könyvtár szakon végzett, széles műveltséggel rendelkező, Szegedhez szentimentálisan kötődő, és saját bevallása szerint okoskodni (vagyis a tudásáról mások előtt bizonyságot tenni) rendkívül szerető ember. Kétszer elvált, néhány gyerekkori barátja van, akiket hol el-, hol mellé sodor az élet, de alapvetően egész életén át magány kínozza. A történetben azonban nem is ő az igazi főszereplő, hanem a haldokló nyugati civilizáció, amelynek végleges összeomlását az Áramszünet csak meggyorsította. Az összeomlás anarchikus állapotokat eredményezett Magyarországon – s valószínűleg a világ nagy részén is. Feltárul előttünk ennek a hanyatlásnak az oka: a nyugati társadalomból eltűnt a korábbi civilizációkat összetartó közösség. Nincs már meg a társadalmi hierarchia, hiszen „mi egyenlősdit játszottunk két évszázadon keresztül.” Az egyenlőség megjelenésével eltűnt a kötelezettség, hiszen a nyugati társadalom csak a jogokat hangoztatja. Polgárai úgy hiszik, értenek mindenhez (mindenhez is, ahogy mondani szokás), bele is szólnak mindenbe – így azonban élő, működő közösséget építeni lehetetlen. A korábbi évszázadokban a közösségek alapja a felelősségvállalás mellett a hit volt. Azonban a nyugati ember mára a transzcendenciát is kiszorította az életéből, így nincsenek már értelmes célok sem, amelyek előbbre lendítenék az embert.

Czeredi is világosan látja: jelenlegi világunkat (ami az ő nézőpontjából a múlt) a technika tartja össze. Számítógép, telefon, internet kell a kommunikációhoz, a bankok működéséhez, ezekhez pedig áram, mint ahogy az utazáshoz, ételeink, ruháink és egyebünk előállításához is. Már nem hisszük, hogy felsőbbrendű hatalom tette az állam képviselőit a nyakunkra, így irányítani, államrendet fenntartani csak a technika segítségével tudnak. A történelem során többször is volt már olyan, hogy megdőltek a korábbi hitrendszerek, ám akkor az emberek még valóban kapcsolódtak egymáshoz.  Közösségek hiányában és hit nélkül pedig a társadalmi rend is megszűnik létezni, ha kirántjuk alóla az egyetlen tényezőt, amely összetartja: a technikát, amely az áramszolgáltatáson alapul.

Mindezeket Czeredi tudományos és filozófiai elméletek sokaságával támasztja alá. Logikus gondolatmeneteiből érthetjük meg, milyen szerepe lehet a világvégi anarchiában a muszlimoknak, az oroszoknak, sőt, még a cigányok lehetséges jövőbeni szerepe is felsejlik egy fennmaradt novellarészlet erejéig – hirdetve a világ helyzete iránt érdeklődő olvasónak, hogy a regény eseményei bizony hamar valóságosak lehetnek. Ezek a folyamatok gyűrűznek a regényben, de a véget egy napkitörés hozza el, amely kisüti az összes elektromos készüléket a Föld nagy részén (ahogyan egyébként Michio Kaku A jövő fizikája című művében  is olvashatjuk).

Ha a regényben megjelenő kor emberét szemléljük, szomorúan kell tapasztalnunk, hogy nagy általánosságban véve nem képesek összefüggéseket meglátni és nincsenek önálló gondolataik. Kapcsolataik rövidek, az empátia ismeretlen fogalom közöttük, „kirakatérzelmeket”, értéktelenséget istenítenek, de kinevetik a valódi érzéseket, és elsétálnak az igazi értékek mellett. Ebből fakadóan az anarchia idején a legtöbben tehetetlenek, ki vannak szolgáltatva az erősebbnek, átadják az irányítást a gondolataik és tulajdonképpen az életük felett is. Czeredi a „vég előtt” intelligenciája ellenére hasonlóképpen képtelen tartós, mély kapcsolat kialakítására. Az Áramszünet számára egyetlen jót hoz: Kíra, aki a könyvesboltjában alkalmazott, hozzá csapódik, és a következő éveket egy párként vészelik át. Kíra fiatalsága ellenére méltó társ Hunor mellett, hasonló gondolkodásukkal erősítve egymást, igyekeznek biztonságos helyet találni a maguk, majd Kíra szülei számára is. Több társasághoz is csatlakoznak, amelyeknek világosan látják a buktatóit, és elszántan, ésszel (túl)élve kapaszkodnak egymásba. Környezetükből kiemelkednek azzal, hogy nem helyezkednek bele a látszólagos biztonságba, hanem igyekeznek az események mögé nézni.

Tapasztalataik szerint a „világvége” után szerveződő közösségek semmiben sem különböznek a nyugati társadalmi rendtől, maximum annyiban, hogy a társadalmi rend korlátozása nélkül az erősebb gátlástalanul nyomja el, erőszakolja meg, zsákmányolja ki a gyengébbet. Az újraszerveződő közösségekben előbb-utóbb az erő, az agresszió és a hatalomvágy az úr, még akkor is, ha a vezető nincs híján az intelligenciának. Mert a nyugati társadalom kevés valóban gondolkodni képes, kiutat keresni akaró egyedet hagyott hátra, így az emberek erő és saját elképzelés híján bábjai lesznek ezeknek az erőszakos elnyomóknak.

S vajon Bene Zoltán milyen jövőt képzel az emberiségnek egy ilyen méretű pusztulás után? Az ő megoldása hasonló néhány mai sci-fi történet lezárásához: az emberiség úgy menekül meg, hogy egy gazdag, az utókor ítélete szerint bölcs és különleges ember már a vég előtt évekkel felismeri a jeleket, ezért csapatot szervez és létesítményt építtet, a feladataikat teljes titokban végzik. A csapat évekig csak megfigyel, a létesítmény pedig nem látható a Google térképen, hogy aztán a vártnál sokkal hamarabb bekövetkező vég után elég ideje legyen arra, hogy biztonságban létrehozhassa az „Új világ bölcsőjét”. A hosszas és átgondolt tervezés eredményeképpen jön létre a Menedék, amelyben a vezető méltónak bizonyul az értelmes lét fenntartására. És míg más regények (és filmek) jövőt építő vezetői nem mentesek némi őrültségtől, Bene regényében szerencsére csak az apokalipszis szülte, ideig-óráig létező hatalmon és agresszivitáson alapuló közösségek vezetőire igaz ez.

Hunor és Kíra – csodával határos módon – jutnak el a Menedékre, amely később az „Új Világ Bölcsője” lesz. A történetet maga Czeredi meséli el, amikor a Menedéken visszatér az áram, ő pedig a korábbi írásait olvasgatja a megmentett pendrájvján. Ezek a fájltöredékek – minden számunkra ismerős mozzanattal – egy halódó világ beteges vonásainak lenyomatai, és egytől egyig a vég közeledtét sejtetik az olvasóval. Bene konzekvensen magyarázza meg a könyvben felsorakoztatott teóriáit, amely azzal együtt, hogy a jelenünkre (közelmúltunkra) a valamivel távolabbi jövőből tekint vissza, az olvasót olyan érzéssel tölti el, hogy ez bizony az hamarosan a mi valóságunk lehet.

A regényben egy ízben megjelenik az is, hogy az irodalmi alkotások annyifélék, ahányféleképpen értelmezik az olvasói – így aztán előfordulhat, hogy valaki más egészen máshogyan értelmezi a regényt. De az bizonyos, hogy a hanyatló civilizációnk egyik lehetséges végjátékát elolvasni mindenki számára elgondolkodtató lehet.

Vincze Ágnes

Bene Zoltán: Áramszünet
Kortárs Kiadó, 356 oldal, 3000 Ft