Dramaturg akart lenni, mégis díszítő-festést tanult, dolgozott bábszínházban, végül író és grafikus lett. Meghatározó, mára klasszikussá vált műveit végig maga illusztrálta. Az 1960-as évek óta ki tudja, hány nemzedék nőtt fel Boribon, a játékmackó, és Annipanni meséin, a gesztenyegyerekek főszereplésével készült Kippkopp sorozaton, A csúnya kislányon, Laci és a (piros) oroszlán történetén, vagy A kockásfülű nyúl 2x13 részes rajzfilm-szériáján.  Mesekönyvek, foglalkoztatók, társasjátékok, diafilmek, animációs filmek készültek a kedvelt figurákkal, míg a december 19-én 86. születésnapját ünneplő alkotójuk töretlen mesélőkedvvel és lendülettel folytatja a történetüket. Boribon a 18., Kippkopp a 8. köteténél tart, de sok más csoda is előbukkan a nagy mesélő tarsolyából. 60 könyvet írt eddig, de még mindig vannak új ötletei. A Móra Kiadó az ünnepekre időzítette A karácsonyi felhő című mesekönyvét.

– Olvastam, hogy már négyéves korodra megtanultál írni-olvasni, és nemsokára első, saját rajzokkal ellátott kis írásaid is megszülettek.

– Emlékszem, hogy 6-7 éves koromban szerkesztettem egy kis gyerekújságot, amiben versek és rajzok kaptak helyet, de a leglényegesebb mondanivalója az volt, hogy „Apukám, gyere haza már!” – mivel édesapám hadifogságba esett, és hosszú évekig nem volt otthon. Nagyon hiányzott. Az Én újságom című gyereklap 1905-ös évfolyamának lapszámain nőttem fel, s úgy gondolom, annak alapján csináltam meg a saját kis újságomat. A rongyosra olvasott gyereklap példányait még apukámnak vették az ő gyerekkorában. Az iskolában aztán sokat rajzoltunk, egyszer a vasárnapi ebéd volt a téma. Én egy tűzhelyt rajzoltam, amin egy lábosban főtt az étel, és gyönyörűen gomolygott belőle a gőz. Ezért nagy dicséretet kaptam. Az efféle pozitív visszajelzések arra ösztönöztek, hogy folytassam a rajzolást. Később egy évig a Sacré Coeur szerzetesrend Szentkirályi utcai bentlakásos iskolájában tanultam, ahol egyre többet rajzoltam, s mai szemmel nézve is értékelhető dolgok kerültek ki a kezem közül. A családtól való elszakadás pótlására és a magamra hagyottság ellenszereként készítettem őket. Volt egy füzetem – úgy hívtuk, hogy „Könyv Úr” – és mint a nagy zeneszerzők, ebbe vezettem a római számokkal ellátott költeményeimet, és a jobban sikerült fogalmazásaimat. Egyszóval pontosan dokumentálva vannak az első lépéseim az írás és az illusztrálás terén.

– Megőrződött ez a füzet és az akkori rajzok valahol?

– Bizony megvannak. Amikor 2005-ben Oszakában életmű kiállítást rendeztek nekem a japánok, akkor ezt a füzetet is elkérték. Az első könyvem 1956 tavaszán jelent meg A Bem téri gyerekek címmel. Ekkor 19 éves voltam. A Móra Kiadó óvatos volt, kísérleti jelleggel adta ki a könyvemet, hogy lássa, hogyan tudok gyerekeknek írni. Most készül a honlapom, ahová fel fog kerülni ez a kicsit bugyuta, kicsit oktató mese, amit nem jegyzek a főműveim között. Sohasem szerettem a direkt pedagógiát a gyerekirodalomban, és a későbbiekben is mindig elkerültem. A legelső igazi mesém a Boribon, a játékmackó volt, ami 1958-ban látott napvilágot. A Boribont követte a Laci és az oroszlán és A csúnya kislány – ez a három mese ma már klasszikusnak számít. Utána jöttek a Felelgetős könyvek, és a Kippkopp történetek. Nagyszerű élmény volt, hogy magam illusztrálhattam a meséket, és soha nem kellett a grafikusokkal egyezkednem, hiszen pontosan tudtam, mit akarok látni a képen.

– Milyen technikával rajzoltál?

– Megrajzoltam a figurákat, majd rajztollal – később vékony filctollal – kihúztam a kontúrokat. Létezik egy csodálatos cseh anilinfesték, aminek fantasztikusan élénk színei vannak – gyönyörű kékkel, sárgával és lilával –, s ezekkel festettem ki a figurákat. A Boribonoknál már temperát használtam, ma meg csak a körvonalakat rajzolom meg, de a színezés digitális. Időnként kiállításokat is rendeznek az eredeti illusztrációkból itthon és Japánban is.

– Említetted a japánokat. Köztudott, hogy a japánok nagyon tisztelnek és szeretnek, Laci és az oroszlán című meséd óriási népszerűségnek örvend, és számos kiadásban megjelent.

– 1961-ben jelent meg először magyarul és 1965-ben japánul. 1964-ben Szepesi György, a neves sportriporter elmondta a rádióban, hogy a tokiói olimpián járva megismerkedett egy szimpatikus fiatalemberrel, Yasumoto Tokunagával, aki a tokiói egyetem finnugor tanszékének volt a professzora, és tudott magyarul. A 2. világháború előtt Budapesten tanult, és Eötvös kollégista volt. Amikor meghívta Szepesit vendégségbe, megmutatta neki a könyvespolcán, hogy a kedvenc magyar könyve az én Laci és az oroszlánom. Gondolhatod, hogy meglepődtem. Kiderült, hogy lefordította japánra és egy évvel később megjelent a könyv. A mese elképesztően sikeres lett, köszönhetően egyrészt Yasumoto úr csodálatos fordításának, másrészt annak, hogy az oroszlán a japánoknak fontos szimbólum, és valami számomra máig érthetetlen húrokat pendít meg bennük. Az én kis mesém úgy fejeződik be, hogy az oroszlán dolga végeztével otthagyja Lacit és továbbmegy. Ilyenkor a magyar gyerekekben helyreáll a világ rendje, de a japánok sírnak. Nekik az elválásról és az elvesztésről szól ez a jelenet, míg én úgy gondoltam erre, hogy remek befejezése van a történetnek, tiszta happy end. A japán sikert mi sem mutatja jobban, mint hogy 1965 óta minden évben utánnyomják a könyvet, azaz most már hétszázezer körüli példányszámnál tart. Az életmű kiállítást is példásan megszervezték. 2006 és 2009 között a Mark’s nevű cég igazgatója, Kazuhiko Takaghi úr naptárakat, kalendáriumokat, poharakat, bögréket, fotóalbumokat, esernyőket és még rengeteg különféle tárgyacskát gyártott Laci és az oroszlán, Kippkopp és Boribon figuráival. A japán vonal egy igazi csoda az életemben.

– A karácsonyi felhő címmel az idei ünnepre a Móra Kiadónál megjelent egy aranyos kis köteted, amiben angyalkák és krampuszok vetélkednek azon, hogy az előbbiek ki tudják-e időben szállítani az ajándékokat, míg az utóbbiak meg tudják-e azt akadályozni. A mesében szereplő angyalok és ördögök mobiloznak, és tableten kapják az utasításokat, hogy hova repítsék el az ajándékokat a különböző magyar városokban élő gyerekeknek.

– Annak idején sokat dolgoztam együtt a Magyar Televíziónál Takács Verával, aki a tévé ifjúsági osztályán dolgozott. Számos darabon dolgoztunk együtt, és valamikor a 80-as években felkért, hogy írjak egy karácsonyi tévéjátékot. Meg is írtam, 458-as felhő lett a címe, s annak rendje és módja szerint el is készült belőle a tévéfilm, gyerekek játszották az angyalokat és a krampuszokat. Nemrég kezembe került a forgatókönyv, és úgy találtam, hogy nagyon talpraesett a történet. Újraírtam, átszerkesztettem, kicsit modernizáltam: a mesében digitális párbeszéd zajlik a krampuszközpont meg az angyalközpont és az alkalmazottak között. Ebben a mesében nem élhetjük át a karácsony áhítatát, inkább vidám, játékos történetet olvasunk, amiben a krampuszok az angyalkák ellen dolgoznak. Furcsa mese, mert mindkét társaságot megdicsérik a főnökök a végén, és nem értik, ez hogyan lehetséges. Olyan a mese, ahol a rosszul kiszállított ajándékok is örömet okoznak, a gonoszkodás sehogy sem jön össze. Ki kellett találnom, hogy a krampuszok – szárnyak híján – mivel is tudnak repülni. Így kerültek a mesébe az óriásdenevérek, amik persze csöppet sem ijesztőek. A könyvet kivételesen nem én illusztráltam, hanem egy fiatal rajzoló, Szabó-Nyulász Melinda készített hozzá tüneményes képeket. Nagyon tetszik a türkizkék alapszín és a vöröshajú angyalok, akik között vannak szemüvegesek is. Remélem, nagy örömet szerez azoknak a gyerekeknek, akik már önállóan tudnak olvasni, és azoknak a kisebbeknek is, akiknek a szüleik olvassák fel.

– Nemcsak tévés produkciókban működtél közre, de rádiós mesejátékokat is írtál.

– Sokat dolgoztam a televízióban, A kockásfülű nyúl meséje biztosan sokak számára ismerős. A rádiójátékok között volt például egy, aminek az állt a középpontjában, hogy egy kisgyerek ezerféle trükköt megpróbál, hogy bejusson a nagypapájához a kórházba és meglátogassa. Ma már más világ van, de akkor ez nem volt lehetséges.

– Gyakran elmeséled, hogy noha nagyon színvonalas volt a magyar gyerekirodalom az 1970-es 80-as években, mégsem becsülték meg a munkátokat.

– Nagyon sokat kellett gürcölni a megélhetésért. Még a környező szocialista országokban is sokkal jobban fizették a gyerekkönyv-szerzőket, mint itthon, nem beszélve a nyugati országokról! Két fiút neveltem egyedül, így mindig volt helye a pénznek. A sok-sok befektetett munkának most ért be a gyümölcse, és vannak történetek, amelyeket a jelenbe is át tudok forgatni. A hetvenes években a Móránál sok nagy író és költő megfordult, az ott dolgozó kortárs gyerekszerzőkhöz nagy tisztelettel közeledtem, de többségük idősebb volt nálam, úgyhogy tartottam a távolságot. Lázár Ervinnek például vagy hatszor bemutatkoztam, noha már rég ismerte a nevemet és a munkáimat!

– Régi vesszőparipád, hogy szükség lenne egy gyerekirodalmi lexikonra.

– Nagyon elhanyagolt terület ez, pedig minden valamire való nemzetnek van gyerekirodalmi lexikona. Az osztrákok például háromkötetes lexikonnal büszkélkedhetnek. Hatalmas munkáról lenne szó, sok lelkes önkéntes kellene hozzá és támogatás, amivel létrejöhet. Jelenleg nincs dokumentálva a 20. századi gyerekirodalom, pedig rengeteg író és grafikus dolgozott a gyerekkiadványokon, de sokuk teljesen a feledés homályába vész. Pedig megérdemelnék, hogy emlékezzünk rájuk, hiszen számos nyelvre lefordították a magyar gyerekkönyveket és ezek (is) vitték a hírünket a nagyvilágban. Jobb helyeken léteznek gyerekirodalmi intézetek is, amelyek az efféle feladatokat összefogják.

– Az utóbbi 10-15 évben ismét szárnyal a magyar gyerekirodalom, kinevelődött egy új generáció, remek írókkal és zseniális illusztrátorokkal. Mennyire ismered őket?

– Álmaimban szerepel, hogy bemegyek egy gyerekkönyv üzletbe és végigolvasom, amiket eddig elmulasztottam. Nagyon sok tehetség van, de véges az időm. Szeretném elolvasni Berg Judit Ruminijának összes kötetét, aztán Kiss Judit Ágnes Babaróka sorozatát, Dániel András kuflis könyveit. De lassan tudomásul kell vennem, hogy ha bemegyek egy boltba, az újdonságok többségét már soha nem fogom tudni elolvasni.

– Úgy hallom, hogy nagyon szórakoztatnak a rejtvények és a fejtörők.

– Annak idején a Kisdobos című újságban rendszeresen készítettem  folytatólagos képregényeket. Szerepelt bennük titkosírás, feladványok, amik nagyon mulattattak. Ám a keresztrejtvények nekem unalmasak.

– Milyen feladatok állnak előtted?

– Nagyon izgatott vagyok, mert Visky Ábel rendezésében film készül rólam és a Laci és az oroszlánról. Arról szól, hogy milyen ez a mese, és lehet-e folytatni manapság. Először rettenetesen tiltakoztam ellene, de most már hajlok arra, hogy másokon is segítsen ez a kis piros oroszlán. Gyerekek is szerepelnek majd a filmben, csinálunk egy új mesét, sőt az is felmerült, hogy rajzfilmsorozat készüljön belőle. Kicsit olyan ez az oroszlán, mint a kockásfülű nyuszi, aki mindig oda ment, ahol szükség volt rá. Az a sorozat nem folytatódott, pedig tervben volt, a forgatókönyvek is elkészültek, de aztán mégsem jött össze. Így a nyuszi most alszik, az oroszlánt pedig elengedem, hadd segítse a gyerekeket!

Szénási Zsófia
Fotó: Kaunitz Miklós

Marék Veronika: A karácsonyi felhő, Móra Kiadó, 48 oldal, 3499 Ft

A karácsonyi felhő

megvásárolható

kedvezményes áron

a Móra Kiadó

webáruházában

Olvasson bele

a könyvbe,

idekattintva