Vonaton olvasni

Régebben sokat vonatoztam, vasutas nagyapa unokájaként még mogorva időpontokban, kényelmetlen körülmények között is familiáris büszkeséggel. Ma már ritkán használom félárú igazolványomat. Gépkocsim ugyan továbbra sincs, ám az utazásra szólító alkalmak – színházi és irodalmi, ismeretterjesztő tennivalók – többsége elenyészett. De tavasszal és nyáron újra sokat bumliztam. A vonatozásban tudvalevően az alvás, az ismerkedés és az olvasás a legjobb. A magunkkal vitt könyv lehetőleg kicsiny, könnyű legyen. Patrik Ouøedník
A huszonnégyes év
című, röpke és fragmentumos regénykéje (Progymnasma 1965-89 alcímmel; Kalligram) tökéletesen megfelel e kritériumnak. A Párizsban élő cseh író sajátosan önéletrajzi „bekezdéses epikáját” húsznál több nyelvre fordították le. „Emlékszem, amikor énekórán nem akartam elénekelni az orosz himnuszt, s nagy balhé lett belőle”, „Emlékszem James Bondra (a 007-es ügynök) és dr. Sorgéra”, „Emlékszem, hogy ’89 júniusában vagy júliusában az a hír járta, hogy Hrabal lesz a Cseh Írószövetség elnöke” – csupa kurta emlék- vagy fikciófoszlány. A magán- és közéleti utalások (cseh vonatkozásainak) megértéséhez a fordító, G. Kovács László jegyzeteket is ad (az átlag- és a fiatal olvasónak: nem eleget). A bevallottan Joe Brainard és Georges Perec nyomán alkalmazott technika stílusbravúrra nem nyújt lehetőséget. A kihagyásos, lóugrásos szöveg sakktábláján magunk is a rekonstruáló, asszociatív, emlékező befogadás izgató-ingatag stratégiájával haladunk. Emlékszem…? „Emlékszem arra, hogy Sa-la-la-la-li” – ez a XXIV. fejezet egyetlen (a művet záró) tézise. Václav Neckáø (színészként a Szigorúan ellenőrzött vonatok főszereplője) énekelte egykor. Pár hónapja került nyilvánosságra, hogy a legendás énekes majdnem egy évtizedig együttműködött a cseh állambiztonsági szolgálattal. Erre emlékezhetett-e (műve közreadásakor 2002-ben) a szerző…?
Önéletrajzi írások
címmel az Ab Ovo kötete Thomas Bernhard ciklusát (Egy gyerek; Az ok; A pince; A lélegzet; A hideg) tartalmazza. A kafkai előzményű sötéten látás mesterművei a kilencvenes évek közepének balul sikerült magyarításai után most Lőrinczy Attila, Sarankó Márta és a tónust legjobban érző Szíjj Ferenc tolmácsolásában buktak felszínre. Mindegyik tömb levezethető mottójából (például: „Nem tudtak gyógyírt lelni a halálra, a nyomorúságra, a tudatlanságra. Hogy mégis boldogan élhessenek, azt eszelték ki, hogy nem gondolnak rá” – Pascal). Az egyik mottóban (az öngyilkossági arányszám révén) Magyarország is érintett. Az író életének első két évtizedét átfogó sorozat az értelmetlenség, pusztulás, káosz leképezése – a háború, betegség, szellemi torzság, szeretetlenség, önzés, tehetetlenség által konkretizálva. Az éjfekete helyzetkép abszurditásának, egynemű reménynélküliségének ellenpontja, hogy a megsemmisítés-megsemmisülés mechanizmusában az akasztófahumorig félelmetes, lenyűgöző logika érvényesül, s a teremtés egészét és a külvilágot érő hörgő gúny az alkotót sem kíméli: sem a hányódó-halódó gyereket, tüdőbajos ifjút, sem a világsikerű írót. A legemlékezetesebb figura a botcsinálta irodalmár és anarchista gondolkodó nagyapa – aki teljes nevelői alkalmatlanságában bizonyára a legtöbbet tette (öntudatlanul), hogy Bernhard azzá váljon, akivé vált.
Súlyra sem könnyű könyv Bernhardé. Magyar Zoltáné szintén nem:
A Szilágyság mondahagyománya
(Balassi Kiadó) képtáblákat is sorakoztat. A felvételek egy része nem a sok szeretettel megidézett adatközlőket ábrázolja, hanem táji-hangulati hátteret fest. A sok száz kis fejezet (az 5-24. oldalon terül el a Tartalom!), az 1450 közléstétel belefeledkező szemelgető olvasást biztosít. A helyenként családias melegségű tudományos bevezetés otthonossá teszi a „látogatót” az Ady emlegette „hepehupás, vén Szilágyban” (melynek neve a szil fanévből képződött) és folklórörökségében. Az igen gazdagnak, helyenként unikálisnak számító – saját gyűjtésből eredő, illetve kéziratok, kiadványok feldolgozásából sűrített – anyagtól hosszabb, kerek, hatásos és tanulságos történeteket ne nagyon várjunk. Az eredetmagyarázó, történeti, betyár-, kincs-, hiedelem- és egyéb mondák, mesés-tréfás népi elbeszélések olykor egyetlen velős mondatra, hit és hagyomány alapozta tanúságtevésre korlátozódnak. Természetesen gyakoriak a máshonnan is ismert mondák lokális adaptációi. Jobbára kitűnő „mondafáktól” nyert textusok kiválóan elrendezett, hiánypótló tomuszával van dolgunk. A sok érdekesség közül is „kiugrik” a betyár Blidár (alias Vaszalika) szembefordítása a kommunista Romániával, illetve a Ceauºescu-rendszerrel: az antifeudális mondahagyomány, hősalak 20. századi keretek között él tovább. A gondos mutatók jelentékenyen segítik a könyv forgatását. (Mily örömmel látná e munkát az egyik tudós-előd, néprajzos „nagypapánk”, Katona Imre, ki egyetemi szemináriumain is sokszor elevenítette fel ifjúi szilágysági emlékeit!) Jegyzetből (a tájszavak magyarázatánál) nem ártott volna több.
Az irodalmi mű befogadása
– e címen Kamarás István olvasáskutató a szociológiai és szociálpszichológiai megközelítés labirintusában kalauzol (Gondolat Kiadó). A puzzle-pontossággal összerakott kis fejezetek az Egri csillagoktól A Mester és Margaritáig, az Iskola a határontól a Makráig számos mű befogadás-vizsgálatát is felvillantják (egyik-másik kutatásban magam is részt vettem), általános következtetéseik pedig a befogadás modelljeit, dimenzióit, feltételeit és alakító tényezőit analizálják. Az olvasástevékenységről ma a köztudatban élő kedvezőtlen, távlattalan kép e bölcs összegzéstől egy csapásra nem változhat meg (s főleg az olvasás, olvasni tudás valóban romló pozíciói nem válnak automatikusan szilárdabbakká), de a tények, értékek, gondok józan átlátása megnyugtat – és serkent.
Ülök a vonaton, fülemen fejhallgató. A magnóból a Vávlav Neckáø a Bacily kazetta dübörög. Emlékszem, 1975-ben vadásztam Prágában az együttes hangfelvételére. Kès 70,– volt az ára.
Tarján Tamás