VOLT, VAN, LESZ

Isten meghalt – nagyjából százötven éve annak, hogy száz meg száz filozófusi és művészi torokból, változatos formákban, de mindig ezzel a töménységgel feltör a kiáltás. Keserűség, kétségbeesés, tényközlés, ujjongás, lázadás, szembeszegülés, letargia… –: Isten meghalt. A huszadik századi magyar spirituális líra áttekintését elvégző Rónai László irodalomtörténész az Isten nem halt meg címet adta legújabb, a Szent István Társulat által közrebocsátott könyvének. A markáns, frappírozó cím nem oltalom, inkább támadási felület a műnek, hiszen a szerzőnek nagyszabású bizonyítást kell elvégeznie: költőink – a legnagyobbak és a derékhad – vallomás- vagy címerszerűen értelmezhető istenes verseinek olyan elemzését nyújtani, amely véletlenül sem kelti a tézises (ellen-)állítás látszatát. Rónay munkásságának ismerői jól tudják, az utószó is megerősíti: ez a – versvizsgálatokból szerveződő – kvázi-monográfia az Erkölcs és irodalom című munka folytatása, egyben olyan összegzés, mellyel megírója talán “tartozott” is egyéb könyvekben bemutatott atyai mesterei, Sík Sándor és Mécs László, valamint és legkivált édesapja, Rónay György szellemének. Szinte bizonyos, hogy első belepillantásra – főleg a tartalomjegyzék nagy névsorát pásztázva – a legtöbb olvasóban kimondva-kimondatlanul felötlik egy kifogás: hogy Rónay László szerint “minden költő vallásos”. Hiszen jelen van itt a Nyugat első nemzedékének valamennyi poéta-nagyja, azután a “hivatásos” pap-költők, de Szabó Lőrinc is és Illyés Gyula is, József Attila is és Berda József is, az Újhold mezőnye, jószerivel hiánytalanul, ám a “fényes szellők” lírikusai is; Csoóri Sándor úgy zár egy fejezetet, hogy a következőt Mezei András nyitja; s érződik: Nagy Gáspár, Kodolányi Gyula, Dobai Péter, Bárdos László után a mai harminc év körüliekről is bőven lenne mondandója Rónaynak (vegyük csak Térey Jánostól a Paulust, amely ugyan sokrétű műfajánál és nagy terjedelménél fogva nehezen megbontható és nem egykönnyen idézhető – de nem az Isten-problémát sugallja-e – azt is – már a címével?).
Rónay László egyes értékítéleteivel, választásaival, elemzési fordulataival alkalmanként lehet vitánk – ám éppen az előbbi bekezdésben jelzett krédés inadekvát (megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan) a kötettel kapcsolatban. Ez a könyv ugyanis nem “az Isten képe”, az irodalomtörténész “újrafestő” ecsetjével megalkotva, hanem (erre utal a bevezető fejezet is) az Istenhez való viszony képe, azaz Istennel való viszonyunk 20. Századi változásának, változásainak képe. Innen nézve (suta a szó…) nincs “túl tág” Isten-fogalom, és nincs “túl szűk” sem, amiként minden végső és misztikus tény – a születés, a halál, a hit, a maga módján: a szeretet – behatárolhatatlan, a hozzájuk való viszony mérlegelése pedig az etikailag, érzelmileg, tudatilag igényesen élő ember számára megkerülhetetlen. Lehet a legmélyebb irodalomtudományi igazság és lehet epigrammatikus esszéfragmentum (sőt, jelentéstelen közhely is), hogy Juhász Ferenc poézise “Istentől átjárt poézis”, és bizonyára más a szakmai tartalma a különféle allegorizálások sorának: Az evangéliumi világrend szószólója: Szabó Magda: Az angyalok nyomában: Vasadi Péter: A bátor álmodó: dobai Péter stb. Végül is az eléggé bizonyosan állítható, hogy az egzisztencia előtt Isten létének, s főleg a létéhez vagy nemlétéhez való viszonynak a kérdése valamikor, valamiképp megnyílik (lévén az élet legnagyobb szabású kérdése, vagy e kérdés egyik monumentális kifejeződése). Rónaynak igaza van címbeli állításával (bár ezzel nem oltja ki a provokáló, “eredeti”, ellenkező állítás szintén lehetséges igazságát!), és igaza van azzal a nagyvonalúsággal, okfejtő éleselméjűséggel, ahogy nagyon is tágra vonja személyi körét. Paradox módon a kihagyottak, a valamiért itt nem tárgyaltak érvelnek mellette! Tandori Dezső (akit megemlít), például az Ezékiel Lordja groteszk soraival (the Lord angolul Istent jelent): “Uram, úgy mész el tőlem az utolsó 200 yardon, / mint a meszes, állva hagysz, Ezékiel Lordja, ló…” – és gondolta volna-e a Rónaynál nem tárgyalt Oravecz Imre-költészet elemzője harminc, húsz vagy tíz esztendővel ezelőtt, hogy 2002-ben, A megfelelő nap (Jelenkor Kiadó) lapjain ezt olvassa a “Mit szeretnék még?” sorával kezdődő Kívánságlista litániájában: “hogy halálom előtt meggyónjak, megáldozzak”?
Az Isten nem halt meg legfőbb hitvallója maga a könyv írója. Jó reménység, hogy a mostanihoz hasonló 20. Századi epikai szétpillantást is ígér. (Isten nem halt meg – csak egy örödggel nem bír: a nyomda ördögével. Fizikai fájdalom a szemnek, ha mondjuk Prohászka Lajos neévből Pohárka lesz…)
Oravecz szóba hozott új könyve nagyszerű munka. Az 1998-as Halászóember ritka magaslata, formai befejezettsége után megint magaslatot, megint új és magatökéletesítő formát találni: művészi bravúr. Amiként Petri György – vélem – kezdettől a magyarázatok költője volt, úgy Oravecz kezdettől a Héj, a burok lírikusa. A legkintet írja, s a legbentről beszél. Próbálhatnánk most rátérni a szövegezés felületi, csupasz érdessségére, az üveges és mégis törhetetlen anyagszerűségre, a kisöpört rím távollétének esztétikai funkcióira, a téma- és motívumismétlések ritmusára, a filozófiai műveltségből elvont végső kérdések iránti fogékonyságra, a világlátottság (Amerika stb.) és az istenhátamögöttiség (Szajla, Szajla, Szajla) diskurzusára – csak hát az Irodalom című 9 tételből a 2 jelű mindezt visszaveri: “Verseimmel mindig szemben úszom az árral, / semmi küldetéstudat, útmutatás, lángolás, / vagy posztmodern mutatvány, viccesség, csavar, / földhözragadt, komor vagyok és érzelmes, / és folyton panaszkodom, / eszközeim tudnak velem igazán mit kezdeni, / olvasóimhoz nem jutok el – // Ungvárnémeti Tóth László, Tompa Mihály, Juhász Gyula, / vegyetek fel klubotokba!”
Kritikusainak egyike-másika azért ugyancsak ráérzett Oravecz költészetére (így az elemzőből költőtárssá lett Harcos Bálint). Más kritikusok diákként szakdolgozatokba bújtak, a német és angol nyelvi ismeretek magyar nyelvi lecsapódását analizálták, Oravecz nyelvi rokonait, magvasságának összetevőit kutatták. Meglepne, ha ősszel ezt a könyvheti újdonságot, A megfelelő nap című kiváló gyűjteményt nem követelnék szeminárijmi témának.
S akkor az egyetemi jóslás után egyetemi emlék. Sötét árnyú, valamiképp jelmezesnek ható fiatalember érkezik, hölgykísérettel, vizsgaidőpontnak a legkevésbé sem nevezhető késő délutánon. Előveszi indexét, halk agresszivitással közli: alkatánál, betegségénél és pillanatnyi állapotánál fogva teljességgel alkalmatlan a vizsgázásra. Írjak be olyan jegyet, amit akarok, nem érdekli. Nem én nem érdeklem, nem a tárgy nem érdekli, hanem a jegy. Óráimat nem látogatta, máséit sem, nem azért egyetemista, hogy órákra járjon. Különben is siet, mert nagyon rosszul érzi magát. Még annyit, hogy ő költő, nagyon jó költő.
Simon Balázs érkezett (és csak vagy száz perc múltán távozott) így. Nem korai, végzetes betegségének valamely robbanásakor, hanem még úgy 1990 körül. Vele magával érdemben soha többé nem találkoztam. Csak páratlan műveltségének és nyelvtudásának legendája, szenvedéstörténetének híre, jobbnál jobb, idegen szépségű, fagyásig fűtött kötetei érkeztek el hozzám (hogy majd temetésén se legyek ott, e temetés részben színpadias előkészületeibe viszont teljesen véletlenül belekeveredjek). A posztumusz Parafakönyv (Jelenkor) a nagyszabású kudarc evidenciájának dokumentumaként nyitotta meg magát előttem (ha megnyílt egyáltalán). A mű: naplóírási kísérlet, melyben a szándék a foganástól kezdve állandóan kibicsaklik. Hol az unalom (a tett untsága), hol a közöny, hol a megtöretettség, hol az elvi megfontolás, hol más naplók, hol az egész szöveget átszövő zene (=szinte folyamatosan hallgatott zeneirodalom), hol egyéb ok miatt. E naplóregény ílyképp a napló nem írásának naplója és regénye. Olvasónaplója olyan műveknek, melyeknek nem a végéig, csak a centrumáig ér el Simon, az olvasó. Nem halhatatlan próza ez, de nem érződik halandónak (Györe Balázs énkrónikái mellé tenném, ha nem ábécérendet tartanék a polcomon). Nem “költői” próza, inkább filozófikus, és – szerintem – nem lehet kihüvelyezni belőle Simon költészetének “magyarázatát”. Lelünk benne novellát, de nem fikciós. Legfeljebb annyi a fikciója, hogy lehetnek fikciók.
Parafakönyv.