Tolsztoj, Cvetajeva, Troyat

Idén március elején, élete kilencvenhatodik évében hunyt el a francia irodalom „grand monsieur”-je, Henri Troyat. Nem francia földön látta meg a napvilágot: Moszkvában született. Az apai ágat tekintve nem orosz, hanem örmény volt. Új hazájában már kora huszonévesen elnyerte a Populiste-, majd hamarosan a valóban fokmérő Goncourt-díjat. 1959-től tagja a Francia Akadémiának. Hajlott koráig fáradhatatlanul dolgozott. A Cathédrale Saint Alexandre Nevskyben búcsúztatták, a Montparnasse temetőben nyugszik.
A kettős – francia és orosz – tematikai kötődés Troyat konzervatív eleganciájú, Mauriacot idéző epikáját és nagyszabású életrajzi regényeit is meghatározta. Tolsztoj élete című munkáját – miként a jelen áttekintés valamennyi kötetét – az Európa Kiadó jelentette meg ismét a minap. Ésszerűen igazítva a Lev Tolsztoj kisregényeinek, elbeszéléseinek javát (szám szerint ötödét, érték szerint jóval tekintélyesebb részét) tartalmazó két gyűjteményhez (Családi boldogság; Szergij atya). Az utóbbiakat válogató, szerkesztő jegyzetelő Gerencsér Zsigmond maga is támaszkodott Troyat művére, akinek regényes biográfiáját szintúgy gondozta (bizonyára M. Nagy Miklóssal osztva meg a tennivalókat. Az 1978-ban eltávozott Réz Ádám fordítása évtizedekkel ezelőtt készült, a 866 oldalas mostani kiadás viszont 2004-es forrást jelöl meg, s bizonyos filológiai kérdésekről a Jegyzetek is tudósítanak). Primer és szekunder irodalom szépen összesimul az Európa szándéka szerint. Könnyű (bár gyorsan öregedő) papírra nyomták a nagy formátumú, küllemben is harmonizáló három tomuszt. Egy-két szépséghibát (például épp egy jegyzetelt szó jelöletlenségét) nem számítva megbízhatóak a szövegek. Színvonalas a válogatás: meglepetésekkel ugyan nem szolgál, de tán A hamis szelvény kivételével mindent hoz, amire az olvasó (és az újraolvasó) e keretek közt igényt tarthat.
Lev Tolsztoj élete és halála a lehető legnyilvánosabb írói élet és halál, mivel maga a zseni, s családtagokból, munkatársakból, tisztelőkből, orvosokból álló háza népe is megörökített ezernyi eseményt. (Ebben a vonatkozásban a halhatatlanok közül csak Thomas Mann életéről és pályájáról áll rendelkezésünkre hasonlóan sokrétű dokumentáció.) Jellemző a folytonosan (bár nem egészen őszintén és következetesen) elvonultságot áhító Tolsztoj utolsó földi állomására – tudvalevően tényleg egy vasúti állomás volt az –, hogy a haldoklót a Szent Szinódus nevében az egyház kebelébe visszatéríteni hivatott Varszonofij atya csupán a női mellékhelyiségnek alkalmilag használt odúban talált nyomorúságos fekhelyet. (S a tobzódó és kegyelettelen sajtónyilvánosság miként hatványozódott volna, ha 1910-ben már a mai szinten áll az elektronikus információ-továbbítás…!) Troyat nem érzéketlen a hasonló groteszkumokra, a tolsztoji sors paradoxonaira. Markáns textusa mindig tartózkodik az „ítéletosztástól” – a feleség, Szonya és a famulus, Csertkov eléggé közismert, örökös morális, jogi, anyagi torzsalkodásait tárgyalva is –, de közvetve segíti az élet és életmű kérdéseiben nem járatos érdeklődő tájékozódását, a tolsztoji oeuvre és filozófia együtt nem is oly könnyű el- és befogadását. A mérhetetlen részletezés (helyenként bőbeszédűség) immár korszerűtlen. Aki időnként átugrik öt oldalt, jól teszi. Az ismétlő-molekularizáló bemutatás folytán nem marad le semmiről.
Tolsztoj kisprózája a modernitás évszázada után az elbeszélői pozíciók cirkalmak nélküli történetmondó és analizáló voltával nyűgöz le. A szituáció és a beszédmód tökéletes, türelmes kihasználása a domináns fordítók, Németh László és Szöllősy Klára magyarításaiban a géniuszhoz méltó kiváló közvetítést nyer. Egyikük tolmácsolása sem kelti az elavultság benyomását, bár lassan elkezdhetünk álmodozni (a következő generációk érdekében) egy teljes, 3. évezredbeli Tolsztoj-újrafordításról…
Troyat magyarul Marina Cvetajeva, az örök lázadó címet nyert könyve már felvet fordítási kérdéseket. N. Kiss Zsuzsa plasztikusan ültette át nyelvünkre a feszesebb struktúrájú, ám ugyancsak időző technikájú életrajzot, azonban a versfordítások (nem csupán az övéi) hiányérzetet hagynak. A Lyra Mundi sorozatba ékelt kötet, a Marina Cvetajeva versei sajnos elmélyíti e tapasztalatot. Azt kell mondanunk, hogy egyetlen tolmácsoló sem vált a Cvetajeva-hang letéteményesévé. Rab Zsuzsa Jeszenyinjét minden problémájával együtt adaptálta a magyar vers, vershallás. Cvetajeva-átköltéseit nem. Veress Miklóséit, Baka Istvánéit sem. Másokét sem. Szórendi dilemmák, rímbogok, jelentésárnyalatok sajognak. Alapvető értelmezési kérdések várnak megoldásra. A Pór Judit korábbi válogatását kiegészítő (jegyzet- és utószóíró, fordító) Gy. Horváth Lászlónak így is hálásak lehetünk. Esetleg éppen ő lehetne az, aki a teljes (a szemelvényesség zavaró hiátusait felszámoló) magyar Cvetajevát tető alá hozza!
A biográfia kulcsszava ezúttal is a megértés, megértetés. (Ehhez Névmutató segít. Milyen jól jönne hasonló – mégoly terjedelmes – lista a Troyat-Tolsztojban!) A férjezett, gyermekes asszony leszbikus szerelmi kalandja vagy az apadó élet- és alkotóerőt felváltó apátia: a francia író magyarázón belesimít mindent a végzetes sorsú nagy poetessa rajzába. Forrásai és képzelete alapján színez, dramatizál. „Megigézi egy horog a plafonon. Igazából csak egy meghajlított szeg. De jó erősnek látszik” – szerepel ott, ahol az öngyilkosság egyszerű közlése megrendítőbb lenne.
Tolsztoj halálos ágyánál (festő apja oldalán) a fiatal Borisz Paszternak is tisztelgett. A későbbi Nobel-díjas író – aki talán Marina Cvetajeva végső futásának is más irányt szabhatott volna, ha egy kényes helyzetben önzetlenebb. Személye mintegy összeköti Tolsztojt és Cvetajevát, két különböző kor és kultúra egy-egy író reprezentánsát. Összeköti hármukat. Hiszen Henri Troyat 2006-ban Paszternakról is könyvet publikált.
Tarján Tamás