Templom az, ahol

Krasznahorkai Lászlóval szinte a minap találkozhattak a Könyvhét olvasói: szépen megkomponált borítólap-fényképről tekintett ránk fürkészőn, s bepillantást kaptunk a gondaolataiba is. Este hat: néhány szabad megnyitás című könyve (művészeti írások gyűjteménye) azonban megérdemel további figyelmet is. A Dovin és a Magvető újdonságát tervező Raszler Tibor és Gerendy Jenő gyönyörű könyvtárgyat hozott létre. A kötet mesterien teremti meg az albumforma itt kívánatos egyensúlyát: képanyag és szövegfelület esztétikailag megragadó, intellektuálisan inspiratív viszonylatát. A szerző "érdekképviselőiként" nagy barna és fekete tereket, nyomtatott rámákat, illékony kolorit-elmodódásokat alakítottak ki (aki ismeri a Krasznahorkai-művek alapján készült Tarr Béla-filmeket, tudja, hogy épp ezeket az "organikus" színeket és épp ezt a -- bölcseleti érvényűvé váló -- határoltságot kellett előhívni). A "sötétségre" a "világosság" válaszol: a fehér lapok mezője, rajta a szépen metszett, szokatlanul kicsiny betűk vetésével. Ha a textusokkal megidézett vagy kommentált képzőművészek, kiállítók -- Bukta Imre, Gémes Péter, Hegedűs 2 László, Janáky István, Lois Viktor, Felugossy László, Dr. Máriás Béla, Medvigy Gábor, Szentjóby Tamás, Szilágyi Lenke és Tolvaly Ernő -- munkássága maga kerül előtérbe (mert ez alapvetően egy Krasznahorkai-opusz, nem katalógus!), egyetlen felvételbe kell sűrűsödnie az egykori eseménynek, vagy inkább magának az alkotásmódnak, művész és műhely kapcsolatának, a koncipiált, konstruált tárgyakból áradó szellemiségnek (ezek a fotók, óvatosan bár, élénkebb színekig is rugaszkodhatnak).
A fülszöveg állításán (idézetén), miszerint Krasznohorkai László "a jelenlegi prózai mezőny egyetlen igazán (s belátható időn belül az utolsó) metafizikus ihletésű írója", nyilván erősen lehetne vitatkozni. Az Este hat... kétségtelen metafizikáját viszont ezek a lezáró alaphangú megnyitók már a címükkel is hordozzák: A pokolkő kémiája: Megálltatok a hegy lábánál: Fény- és lombfestészet: Az angyali rendről: 24 harang: A remény a szelencében maradt és így tovább. Ugyanígy érdekes a felhasznált és dokumentált forrásanyag ölelése, Az egyházi törvénykönyvtől Agrippa Nettesheim Titkos bölcseletén át Rösch Frigyes A tűzoltóság című 1868-as munkájáig.
A könyv "fekete-fehérjét" ama néhány szabad megnyitás titulus is provokálja, hiszen ez a tárlatok megnyitására felkért író (általában az író) szólásának szabadságán kívül egy sakk-műszóval is pontosítja az Este hat... valóságos és elvont időfogalmát (Pilinszky János Végkifejlett című háromsoros verse idéződik fel: "Magam talán középre állok. -- Talán este van. Talán alkonyat. -- Egy bizonyos: későre jár". Látni véljük Krasznahorkait, amint maga talán középre áll az érdeklődők gyűrűjében, szomszédosan a képzőművésszel, és halk felolvasással meghirdeti a késő-t). A gyönyörű könyv kétségtelenül Krasznahorkai írói munkásságának része -- ám még azt az olvasót is közelebb viheti a mai magyar festészet, fotográfia, látványtervezés, valóságinstallálás világához, aki ritkán jár kiállításokra. A komoly beszéd ugyanis a létezés esztétikailag megragadható, megörökíthető tényezőiről, végső soron az elviselhetetlenül nehéz próbákban alakot öltő és jellé váló emberi méltóságról folyik.
"Templom az, ahol a szent iratok olvasása és megértése zajlik" -- ez a könyv első szövegmondata (mely ráadásul önmagában képez egy passzust). Krasznahorkai, mondhatni, mindig "a templomról" elmélkedik -- s legkevésbé az iménti pontos és sótlan meghatározást tudja és akarja igazolni. A Krasznahorkai László prózájáról is gondokodó esztéta, kritikus: Keresztury Tibor is rendelkezik valamiféle profán "templom"-felfogással. Tanulmánykötete -- Kételyek kora -- nyomán azt kell tételeznünk: a modernitásban az a szakrális hely, ahol a kételyek, kérdések, vitapontok, sőt: eldönthetetlenségek és sokértelműségek szabad kifejtést és (nem a "végeredmény" felől szemlélt!) nyílt megtárgyalást nyerhetnek.
A Magvetőnek a kortárs magyar irodalomról szóló -- és egy gazdag esszé- és tanulmánysort folytató -- kötetét Pintér József ezúttal is remekbe szabta. A borító zöldje-barnája a hasadás, hasadtság képzetével járul hozzá Keresztury nézeteihez: nem előlegezi és nem "illusztrálja", pusztán kíséri és beburkolja azokat. A szkeptikus, tömör Előszó nem hagy kétséget arról, hogy a negyvenedik életévét idén betöltő debreceni tudós egyrészt épp nem tudósnak tartja magát, másrészt soha nem fog az irodalomtudomány, az irodalomkritika túlbecsülésének vétkébe esni. Tizenhat-tizenhét évnyi bíráló ténykedés termésének közelítőleg a nyolcadát nyújtja át (érezhető ellenszenvvel azok iránt, akik túl sűrűn ragadják meg összegereblyézhető cikkeik, alkalmibb megnyilvánulásaik kötetkiadásainak esélyeit -- bár, ugye, kedves Tibor, együtt is tudnánk örvendezni annak, hogy némely becsült kollégánknál a viszonylag sok egyáltalán nem túl sok). Jelentőségben az egységesen magas színvonalú -- hűvösen tárgyilagos, de dinamikusan tárgyközeli -- gyűjtemény utolsó ciklusa emelkedik ki: Az üvegház törékeny nyugalma kiegészíti a szerző Petri György-monográfiáját, nélkülözhetetlen az Oravecz Imre-szakirodalomban és egyes átfogó kérdések mérlegelésében. Ebben is megfigyelhető, hogy Keresztury érdeklődése és értékvilága roppant nyitott, mégsem széttartó, és toleráns voltában is engedmények nélküli módon, önvallomásosan koherens. Az Elfogadja és ellenáll ciklust -- a "törzsanyagot" -- ovlasva Kereszturyt is "kiállítások megnyitójának", esti szabadnak mondhatjuk: az írók "közszemlére teszik" műveiket, ő pedig, a hivatásos szemlélők-szemlézők egyike, papírra veti azt, ami e művekből leginkább ő, K. T.
Mindez persze kétségtelenül általánosság, s kerüli lehetséges vitapontjainkat is. Erre most egyszerűen nincs tér. De tán jobb ajánlója is a kötetnek egy részlet, mint a részletezés. Az ellenállás melankóliájáról találjuk ezt: "Van valami lehengerlő nagyvonalúság Krasznahorkai mérhetetlen pesszimizmusának következetességében. Valami mélyebb tudás az elsötétedő világ finaomszerkezetéről és érvényket vesztett törvényeiről". Keresztury nem véletlenül -- vagy nem csak véletlenül -- tett és tesz kísérletet a "rövidkritikára" (mint az Egy nyugodt konzervatív című ciklus is bizonyítja): erénye a velős fogalmazás, mely formáltságában, stílusában, személytelen személyességével eleve argumentáció, értékítélet is.
Prohászka László képzőművészeti szakíró és múltbúvár nyilván volt már tanúja egy-egy Krasznahorkai-kiállításmegnyitónak. A kitűnő -- és szereénysége folytán szinte "eltűnő" -- szakember jelképes temploma az a szobrokkal berakott, belakott tér(sét), mely az ég (a magyar ég) kupolája alatt található. Már akinek. Mert -- mint a Városháza A mi Budapestünk sorozata számára -- például a Lengyel emlékek mindegyikét meg is kell látni, meg is kell találni. A finom stílusú kis fővárosi utikalauzból süt, hogy milyen esztétikai és morális örömet szerzett Prohászkának a saját emlék- és szoborkereső detektívmunkája. Immár nem csak az örök életű -- hiszen 1956-ban is oly eleven! -- Bem apó az egyetlen budapesti kő-lengyelünk, hanem például Moniuszko is az Operaház szoborsorában (nevét csak 1987-ben vésték föl, miként komponistatársaiét is): Chopin pedig, tudjuk meg, Gödöllőre került emlékműként.
Az Anonymus-szobor alkotójával, Ligeti Miklóssal különösen szerencsés Prohászka találkozása (a Ligeti-könyv a Kapoli Múzeum és Galéria, Balatonlelle kiadása: ha belelapozunk a műbe, megtudjuk, miért az övéké). A kámzsás, arctalan, rejtelmes szoboralak és az alkotó titkainak tapintatos vizsgálata, az élet és a pálya felgöngyölítése a legszebb feladat annak, aki vallja: a templom nem azért áll, hogy benne minden szem őreá, a "mindentudóra" szegeződjék. A bőséges fényképanyagot is tartalmazó, a biográfiába képzőművészeti és kor-kommentárt is szövő könyv -- ma bemutatott társaihoz hasonlóan, csak épp másképp -- jólesően emlékeztet: templom az, ahol.