Szabadművészek

1943-2006
Ezzel a két évszámmal határolta be a sokoldalú színházcsináló, Halász Péter életét a ceremoniális felravatalozására szóló meghívó. Február 6-án a nagybeteg Halász a Műcsarnokban befeküdt egy koporsóba, s végignézte szükségképp és akartan teátrálissá váló temetési szertartását: mintegy a közeljövő főpróbáját. Az eseményről megjelent híradások, a hozzáférhető rövid filmfelvételek (talán lesz ebből a képrögzítésből egy teljesebb „meghalásfilm” is) felidézték, hogy e sorok írója „tartozik” Halásznak egy kritikával – a Gázóra „félálomszínházának” megjelenése, 2003 óta (noran). Maga a szerző ugyan mintha kaján félmosollyal jelezte volna: ezekben az előadásokként híressé-hírhedtté vált darabokban (A sisakkészítő gyönyörű felesége; Nosferatu ORG. 1998.; A lejtő alján; „Egy őrült naplója” avagy Az aknaszedő feljegyzései; Gyerekünk) az instrukciók is főszövegek, s a főszövegek is szinte instrukciók, tehát... tehát mintha nem lenne igaza (de szerintem, igenis van) a kitűnő munkát végző szerkesztőnek, Veress Annának, miszerint elsősorban olvasmányok sorakoznak e lapokon. Fodor Géza mestermű előszava is a lényegre tapint a „Literaturtheater” tagadásával, az időnagyító (színházi-drámai) technika hangsúlyozásával, s annak kiemelésével, hogy a Halász-művek, színházi produkciók „olyan intim viszonyban vannak a halállal, hogy abba még a humor is belefér”. A műcsarnoki halál-főpróbának is körvonalazódnak az előzményei (volt ennek filmes előképe is). Halász Péter drámafogalmazásának lirizált brutalitása, a realitást csak az absztrakcióban vállaló karaktere radikális újdonság a magyar színházban, és sajnos valószínű, hogy mindegyik textus abszolúte személyhez kötött: csakis Halász rendezői és/vagy színészi (organizátori, animátori) közreműködésével lehet(ett) őket életre kelteni. A hazai színjátszás felelőssége, hogy ennek ellenére a Gázóra képviselte drámaszemlélet, színházanyag ne kerüljön ravatalra.
1946 –1980
Nem fogom elfelejteni Hajas Tibor balesetben bekövetkezett halálának napját: születésnapom volt épp. Halásszal külföldön és itthon csak-csak összehozott a nagyon távoli barátság véletlene. Hajassal a korai huszonéves kor éjszakázásai után soha. Rejtély, hogy egy-egy pohár ital mellett egykor miért fogadott bizalmába. Mégis úgy olvasom Szövegek című gyűjteményét, mintha a szomszédos fotelben szivarozna, s máris kommentálná, finomítaná, továbbírná mindazt, ami az F. Almási Éva által sajtó alá rendezett könyvben áll. Az elvégzett munka messze több a szerkesztőénél. Ha egyszer a jogtulajdonosok akaratából most sajnálatosan letiltott művek is rendelkezésre állnak, ha a kisebb hibák elnyerik korrekciójukat, a „nagy Hajas”-t is F. Almásinak kellene gondoznia (mérlegelve, hogy a jelenlegi szövegsorrend nagyjából időkövető műfajválogatása a legszerencsésebb elv-e a publikálásban)
Tavaly, 2005-ben nagy éve volt a Hajas-kultusznak. A kiállítással, könyvvel segített (újra)megismerési folyamatban az Enciklopédia újdonsága főszerepet játszott. A kötet szellemi ereje és esztétikai kvalitása közötti interferencia egyáltalán nem árt az író, költő, performer nimbuszának. Azokhoz csatlakozom, aki Hajasban ma sem látnak nagy írót, ám érteni vélik az életmű írásos nyomának állandóan mozgásban levő imperatívuszait, s Nádas Péter sorait tekintik iránytűnek: „Én minden nap ösztönösen mindent megteszek azért, hogy elkerüljem magamban azt a lényt, aki nem én vagyok. / / Ő / Hajas / mindent megtett, s tudatosan tette meg, hogy ne kerülje el azt a lényt önmagában, aki ő lehetne. / / Én a saját tudathasadásom adminisztrátora vagyok. Ő a saját tudathasadásának volt a demonstrátora”. Tábor Ádám szavával élve: szabadművész volt. Rímes verseinek ódon harmadrendűsége ugyanúgy foglalkoztat ma, mint a túl mögött is a túlt kereső filozófiájának törmelékei. A bemutatóival kapcsolatban felmerülő blöff-kérdést immár egészen más perspektívából ítélhetjük meg, mint negyedszázada. Az én-kipróbálás, mint önpusztítás Hajasnál nem külsőség. Nem is magánügy. Művészeti lenyomat az 1970-es évekből. Nádas idegenkedő tisztelgése nem ok nélkül szólt az egyik korpusznak (Szövegkáprázat /Sidpa Bardo/). Talán a Párhuzamos történetek egyes részeinek befogadását is segítheti az az ugyancsak mindenestül átlelkesített testirodalom, mely végül – próbáljuk kimondani – egy baleset performanszában követelte magának Hajast.
1943 – 2000
Petri György elvileg hat évvel fölöttünk járt a bölcsészkaron, egy évre mégis csoporttársunk lett. Nem, siette el a diplomaszerzést. Ekkor ösztöndíját havonta tőlem vette át. Lényegében más találkozásaink nem is voltak. Némiképp azon veszem észre magam, hogy a Petri György munkái III. – Összegyűjtött interjúk forgatásával más kérdezők (és Petri mint kérdező) pótolják az elmaradt beszélgetéseket. A Magvető számára Réz Pál, Lakatos András és Várady Szabolcs szerkesztésében jött létre a könyv. Az életmű értelmezéséhez majdnem nélkülözhetetlen. A XX. század második felének felméréséhez ugyancsak, még akkor is, ha más költők régi verseiről esik szó. Meghökkentő, hogy a mellékesebb kérdezz-felelek-ek lapjai sem avultak el. Élnek és szervesülnek a szövegek.
Van névmutató. Nagy kincs. Sem Halász Péter, sem Hajas Tibor nevét nem találjuk a névfolyamban. S mégis vendégei a Petri-merengéseknek, amiként Petri is vendége a Gázórának és a Szövegeknek.
Tarján Tamás