Semmi fölösleg

Semmi fölösleg

Az Élet és Irodalom közkedvelt kritikai beszélgetéssorozatának, az ÉS-kvartettnek a tagjai 10-es, 9-es és két 8-as osztályzattal honorálták a Magvető könyvheti könyvét, Garaczi László

Arc és hátraarc

című regényét. „Ugyan ez csak játék, de a kvartettek történetében ez a legmagasabb pontszám idáig” – olvashattuk. A lassan, ám annál meggyőzőbben készülő ciklus (egy lemur vallomásai: Mintha élnél, 1995; Pompásan buszozunk, 1998) harmadik darabjának értékelésére jómagam a 7-est alkalmaznám. Noha nem voltam katona (az ún. katonaadót viszont – saját ügyetlenségemből és a Magyar Néphadsereg bürokratikus élelmessége folytán – kétszer, összesen hat éven keresztül fizettem), azt azért látom, hogy nagyobbrészt vándortörténetek és ismétlődő alapszituációk képezik az emlékezés tárgyát. Tehát a cselekményszint inkább a ráismerés élményét tartogatja, s a vallomás kitérője, Szabó honvéd históriája sem egyedi. Prózapoétikailag nem egyértelműen kamatozik az Iskola a határon erőszakszervezeti mintájának tudatosított közelsége, számomra túlpoentírozó a jelenbeli Szabó-kiegészítés, de még a szemszögváltás – az I. és a III. fejezet egyes szám első, a II. egyes szám harmadik személyben fogalmazódik – sem kápráztatott el. Mindazonáltal tökéletesen megvalósul az író egy nyilatkozatban hangoztatott terve: „Az volt a cél, hogy ne legyen semmi fölösleg”. Az önéletrajzi alakmás, az 1976 körüli Magyarország közegében evickélő történetmondó, ahogy az szenvedélyes „szógyűjtőhöz” illik is, csupán annyit választ ki készletéből, amennyi a homogén, tiszta vonalvezetésű, tartózkodóan emotív formáláshoz szükséges. Ezen a nyomon haladva nem ítélhető sablonosnak, hogy a mundértól való – alkalmatlanság folytán idő előtti – megszabadulás és a főhős szüzességének régóta esedékes elvesztése itt is (mint oly sok műben) erős kettős jelképiséget remélve összekapcsolódik. Roppant pontos az érzékelés és leírás, amellyel Garaczi visszalát egy jó három évtizeddel ezelőtti jellegzetes élethelyzet nyelvi és hangulati – s ezzel történeti és morális – valóságába. A lemur- (hazajáró lélek-; félmajom) metafora újabb módosulással, elmélyüléssel szervezi a szöveget. Igencsak remélhető, hogy az anyag a katonaidőt elhagyva is tovább termi önmagát, s egyszer egy kötetbe fogva jelentős összteljesítményként kaphatjuk kézbe a négy, öt vagy hat részből álló nagyregényt.
Kettős címmel gyűjtötte egybe esszéinek egy csoportját a Gondolat Kiadó számára Géczi János. A

Honvágy. A paradicsomba

négy egységének címei közt négyszer tér vissza a szükségképp édenkert-képzettársításokat is keltő kert szó: Amit nem tudunk: a kert; A kert; A paloznaki kert; A tudás forrása: a kert. Az egyik írás címével szólva: a biológia tudósa, az író Géczi János Physiologusként pásztázza mindennapjai életterét és horizontját (például: Ahogy nézzük a szorgosan virágzó növényeket; Macskák; A tulipánfa levele; A táj; Piros macskagyökér; A kortárs irodalom természetképe). Egyes írások szabadversszerű képletükben a költő Géczit láttatják (A meggyfa stb.), mások nagyszabású lírai motívumaihoz – így a naplemente mitológiájához – szolgálnak adalékul (A naplementékhez). Sajnos az esszék nincsenek keltezve: paraszövegből, internetes keresgéléssel, esetleg a csalóka emlékezet alapján kell rekonstruálni keletkezésük idejét (amire tartalmuk, alakítottságuk nem mindig mutat rá). A fájdalmasan gazdag bemutatást nyerő szegedi emlékképek mellett a lokális centrum Veszprém – s ma már, a pálya haladásának újabb állomásait érintve, tudjuk, nem bizonyult véglegesnek például ez a megállapítás: „Mára, vélem, Veszprémet le tudom írni. Tehát kiürült, nincs új dolgom vele”. Lett. Az újraírásra, változatok mérlegelésére igencsak hajló Géczi kert-útja azért mentes a fölöslegtől, mert a legkisebb ténynek is fontosságot juttat. A csöndes, racionális mitizálásban menedéket keres a beszélő, intellektuális és morális problémákra várja fű, fa, eb emberi nyelvre lefordítható válaszát. „A részletekben elpihenő nyugalom” eszménye Géczi Jánosnál a részletekben lüktető nyugtalanság paradoxona által teljesül ki, még a kissé elkalandozó-tudálékoskodó esetekben is.

Ördögszáj

a címe Vörös István drámagyűjteményének (Napkút Kiadó), Lélekvesztések bő száz év magyar történelméből 1918–2048 alcímmel. A hasonló terjengős megjelölések (pláne ha a jövővel is kacérkodnak) nem sok jóval kecsegtetnek; nem véletlenül negligálja közvetlen elfogadásukat a modern irodalomtudomány (egyik-másik iskolája). Tíz dráma, alkatilag a legkülönfélébb fajtákból. Bizonyos, hogy néhány nem mentes a fölöslegtől. Csak éppen azt nem lehet sejteni a nyomtatott alkotásokat forgatva, hogy színpadon melyikből mi lesz elhagyandó. Vörös nyitott drámákat ír, nemegyszer előre feltérképezett színházi közösségek, rokon gondolkodású színészek és rendezők interpretációjában bízva. A Lélekevők – „színmű két-három felvonásban” – maga nyit utat: „A darab játszható úgy is, hogy valamelyik felvonását elhagyjuk. Az első felvonás elhagyásának esetében törlendő a második előjátéka és az első jelenet előtti némajáték. A szövegnek ily módon négy változata van. Mindegyiknek más a címe” (Lélekevők; A fekete istállószolga; Gyilkosság B.-ben; A hamishulla). Vörös szívesen enged teret előképeknek – Faust, Mefisztó: Play Faust; Stan, Pan, Schwarzenegger: Tévedések szomorújátéka; a csehovi és az abszurd dialógus – több esetben stb. –, de dramaturgiai virtuozitásának, stiláris hajlékonyságnak köszönhetően mindig eredeti megoldásokkal rukkol ki, sőt néha kedvtelve áldoz is a szokatlanság, a meghökkentés oltárán. A két hasábba tördelt tükör jelezheti az anyagbőséget: nem egy Vörös-dráma bele sem fért a válogatásba. Ami itt együtt áll – már színre vitt és még premierre váró színművek –, nyomatékos kihívás a mai magyar színház számára.