Saját időd ura vagy…?

E lap a legutóbbi számában közölt mozaikosan összeállított (nem a leghízelgőbb) portrét az idei esztendő irodalmi Nobel-díjasáról, az osztrák Elfriede Jelinekről. Az Európa Kiadó
Az Irodalmi Nobel-díj
(Száz év története) című (Deres Péter által tartózkodó tárgyilagossággal magyarított) újdonságából, az összefoglaló táblázatból egyedül Jelinek neve hiányzik, tehát Kertész Imréé (2002) és John Maxwell Coetzee-é (2003) már – kiegészítésként – benne van. Maga a mű 2001-ben látott napvilágot, az 1901- és első díjosztás centenáriumára. Kjell Espmark svéd író 1981-ben lett a Nobel-díj bizottság elnöke. Korábban egyszer már közzétette a mostani formájában aztán kissé újragondolt krónikát. Műhelytitkokba, döntési szempontokba és módszerekbe enged bepillantást. Felosztása szerint például az 1920-as évek a díj szempontjából a “Nagylelkű humanizmus” periódusa, 1984 után, több szakaszban, “A horizontok kitágítása” következik el. Érdekes a nemzetközi kritikai sajtó évszázados szemlézése, illetve a Bizottság belső vitáinak és felméréseinek tükre. (Ha egy évtizedben utólag legalább öt-hat döntés helyesnek érződik, az már igen “jó” évtized.) Kiderül, miben nem Hűséges az alapítóhoz a mindenkori grénium, kik azok a “kifeledett” zsenik, akik nem feltétlenül memóriakiesés folytán maradtak díj nélkül. A könyv – dokumentumainak, kiemeléseinek és mutatóinak köszönhetően is – haszonnal forgatható és érdekes, de néhol alig követhető, s Espmark is sejteti: posztja és “északisága” nem mindig teszi a legalkalmasabbá a megszólalásra. Néha úgy fest: az irodalmi Nobel-díjat, még balszerencsés választásokkor is, a történelmi pillanat osztja, bár nem kényére-kedvére.
A rövid életű írókat nem “fenyegeti”, hogy elnyerik e kitüntetést (Franz Kafkáról is olvashatjuk, hogy – Nobel-aspektusból fogalmazva – túl korán hunyt el… Egyébként eddig Rudyard Kipling volt a legfiatalabb díjazott, 1907-ben, negyvenkét évesen; és Halldór Kiljan Laxness volt az első, 1955-ben, aki már nem a XIX. század szülötteként lett irodalmi Nobel-díjas).
Katherine Mansfield
Új-zélandi származású remekíró földi létének szűk harmincöt éve alatt a díj közelébe sem kerülhetett. 1923-ban hunyt el. Sorsdöntő művészi éve valószínűleg az 1913-as volt (ekkor Rabindranath Tagore kapta a Nobel-díjat, sokak megelégedésére, sokak megrökönyödésére). Az Európa Naplók, levelek című gyönyörű, terjedelmes gyűjteményéből – mindenestül Mesterházi Mónikát illeti érte köszönet – szinte az egész pálya és sors szorongatottsága kibontakozik. Innen – a férjéhez, John Middleton Murray-hez írt sorokból való cím-idézetünk is, de még kérdőjel nélkül: “Nem az-e az igazság, hogy ha rab vagy is, azért a saját időd ura vagy”. A Mansfield-“krónika” még jelentősebb párdarabja, az új szövegeket is ajándékozó Elbeszélések szinte mindegyike rávilágít, mennyire nem ura a személyiség a látszólag neki rendelt (élet)időnek…. A java novellák (mind az, de a Születésnap, Az inga lengése, az Előjáték, a Gyönyör, a Méreg, A babaház különösen) megértetik, miért merül fel oly sokszor e "cselekménytelen”, szinte merő kommentár és benső hang szövegek kapcsán (a szintén Nobel-díjtalanul maradt) Csehov neve. Belenyugvó bölcseket, ironizált rezignáció kevés textus talajáról növekedhet úgy fel az olvasóban, mint Hansfield írásainak gondolat- és érzelemdús bekezdéseiből.
1923-ban William Butlen Yeatsé lett a Nobel-díj (egy a kevéssé megkérdőjelezhető döntések sorából, de
Molnár Ferenc
Bécsben, 1924. január 11-én, pénteken – mellesleg a születésnapja előestéjén – aligha ezzel a közelmúltbeli hírrel volt elfoglalva. Drága Lilikém! megszólítással ekkor írta ama hatvanvalahány levél egyikét, melyek bekerültek az …or not to be című (Argumentum Kiadó – Petőfi Irodalmi Múzeum). T. Nagy György tervezte, Varga Katalin szerkesztette, gondozta, jegyzetelte a PIM Kézirattára büszkeségének számító könyvet. Darvas Lili színművésznő a címzett, Molnár harmadik felesége. Közös életre szinte sosem volt idejük (vagy szándékuk…) – amint Gajdó Tamás, a kapcsolat színháztörténész elemzője írja okos fejtegetéseiben: Molnár hol itt, hol ott nem élt együtt aktuális feleségével. A középkorú férfi (akiből később az öreg Molnár lesz) és az ifjú üdvöske (aki nagy színésznővé érik) szövetsége azonban tartalmas, Molnár levelei a rigorózus pontoskodás mögött érzelmesek is; s a háttér: az 1924 és 1945 közötti időszak, Molnár külföldre távozásával, meglepő Mussolini-rokonszenvével, sikereivel, bukásaival, elmagányosodával. Varga Katalin egy-két szépséghibától eltekintve tökéletes jegyzetanyagot varázsolt a levelekhez. Azt nem könnyű eldönteni, hogy e könyvnek Molnár Ferenc, a levélíró, vagy Darvas Lili, a megszólított asszony-e a főhőse…
Tarján Tamás