Rózsaág

A véletlen folytán – illetve mert épp írói életrajzokkal is foglalkoznom kell – az utolsó Tamási-mű, a Vadrózsa ága járt a fejemben, amikor
Tamási Áron
élet- és pályarajza várt egyetemi asztalomon (Elektra Kiadóház). Sipos Lajos, a szerző évtizedek óta kollégám, barátom, de sosem sejtettem, hogy (nem is távoli) rokona nagy írónknak. Könyve kiválóságát az érzelmi késztetések intenzitásán túl a szellemi rokonság és a nagyvonalúan tárgyszerű szakmai vértezettség eredményezi. Mind Tamási hol ellegendásított, hol a politika közelébe utalt, hol huncutul emlegetett életfordulatai, mind pedig gazdag alkotói pályája erőteljes megvilágítást kap. Bár az összegzésben szinte minden forrást hasznosító (akár még egy Tamásiról írott paródia értelmét is meghalló) Sipos majdnem valamennyi nagy problémakörről tud újat mondani, legfőbb érdeme, hogy a székely hagyományból és nyelvhasználatból „készen” érkezett zseni tévképét korrigálja, s rámutat az alakítottság tényezőire. Genezis, alkat, stílus: mostantól tisztábban látjuk a Tamási-szövegeket. Nincs tehát igaza Németh László mégoly szép szavának, midőn Farkaslakán tett látogatása után egykor úgy vélte: „…ezt a falut nem Tamási költötte, előbb őt a falu; akárhol vágtam meg, ő folyott belőle, ahogy a barackból csak baracklé folyhat”. Az olvasmányosságát szakszerűségében is őrző elsőrangú munka egy Tamási Áron-műjegyzéket is megérdemelt volna.
Nadányi Zoltán
verseit 1002 oldalas gyűjteménybe sorjáztatva (Argumentum) az extenzív anyagfeltáró munkásságért tisztelt és irigyelt Urbán László filológiai értékmentő elhivatottságának eddigi legjelentékenyebb teljesítményéhez érkezett. Még akkor is, ha jegyzetei nem mindig egyértelműek (Nadányi Gertrúd Körmenet-kiadásáról bővebben és világosabban kellene szólnia, a periodikum-jegyzéket zavarossá teszi a kétféle tipográfiai kiemelés stb.), s ha a nyomda ördöge nemegyszer kajánkodik vele. Oblomoff („a vén poéta”) például „Meggyujtott egy faggyúgyertyát, / Rumot tett a gyertya mellé, / Vérszínű, vad muszka mérget / És leült és verset írt. // Verest írt egy tiszta lányról…” Verset írt. De vérszínű méreggel írhatott verest is. (Majdnem) tanácstalanok vagyunk, a második szóalak miként helyes. S ki nyitja fel Urbánon kívül a Nagyvárad 1913. ápr. 9-i számát, hogy ezt ellenőrizze…? A kérdéses pontokhoz (nem csekély a számuk) rózsa-versek vezettek el. Rózsa, vadrózsa, tearózsa, Rózsafa a sziklán, Rózsaszín: elemezhető az oka (de nem itt), miért ornamentizálja oly sokszor a motívumokat nem halmozó, mégis máig élénk, hatásos, megragadó Nadányi-lírát a rózsa-kép. A foltokban már-már egy kritikai kiadás igényével jegyzetelt kötet 1848-as tárgyú verses színművet is felölel (Hét falu kovácsa), a műfordítások közt pedig különösen érdekes Majakovszkij Szovjet ábécéjének magyarítási mondóka-kísérlete. Urbán László „visszaad” a magyar lírának egy el nem felejtett, de hosszabb ideje jobbára csak alkalomszerűen (gyermekvers-antológiákban stb.) olvasható kismestert, a szerelmi érzés egyéni hangú költőjét.
Géczi János
A rózsa és jelképei (Az antik mediterráneumban) című növény-, virág-, jelkép- és motívum-monográfiája (A rózsa kultúrtörténete című heroikus vállalkozás első kötete) a maga nemében remekmű. (Nem mindenütt remekelt az elcsúszásokon rajtakapható Gondolat Kiadó. Az illusztrációk reprodukálása viszont nívósabb a szokottnál.) A tudós textus csak közvetve árulja el, hogy költő, író búvárolja témáját, három használati mód: a táplálkozási, a higiéniai-medicinális és a kultikus praxis nyomán haladva (A rózsa az antik görög kultúrában, A rómaiak rózsái, A korai kereszténység rózsái). A hatalmas anyag sejthetően fájó önkorlátozással rendezte magát e logikus struktúrába. A rózsadualitás(ok) leírása és a megfejtetlen rózsa-funkciók szóba hozása ugyanúgy a legmegfelelőbb helyen történik, mint a nevezetes (valós és fiktív) személyiségek „rózsa-kapcsolatainak” bemutatása. S mindez a tudományos teljesítmény keretei között mindvégig oly érzékletesen, hogy egy rózsa-regény olvasóinak vélhetjük magunkat. Meglepő, hogy – bár szó esik róla – a rózsafüzér nem kap önálló fejezetet. Ám ha Géczi (is) Szent Domonkoshoz kapcsolja e kegytárgyat, a már most várt következő tomuszban nyilván meglesz a helye.
Kovács Ákos
A kitalált hagyomány című könyvét (Kalligram) fellapozva kezdhetném azzal: a névmutatóban Rózsa György és Rózsa Gyula művészettörténészek neve is megtalálható. Ez a visszafogottan ironikus mű elbírná a formális kis tréfát (noha – a függeléki újságcikk-lapok jellege folytán – egyesek úgy kerülnek a névmutatóba, mint Pilátus a Credóba). Kovács – akinek kultúratörténeti tanulmányait egy közelítés- és feldolgozástípus mintájaként ajánlom tanítványaim figyelmébe – itt az Árpád-ünnep, Szent Istvánkor, Az új kenyér ünnepe, a magyarországi Szent Kristóf-kultusz, a Musica Pannonica (Nemzeti hangszerünk: a tárogató) és a Vitéz méhek (A Szent István-napi Magyar Anyák Ünnepe) témaköröket mutatja be. Vizsgálati konzekvenciáit nem fordítja át (negatív) ítéletekké: a tények regisztrálása, az összefüggések feltárása, a dokumentumok bőséges idézése révén nyit ösvényeket a mérlegelésben a maga útját járó befogadó számára. Az egyik alfejezet címével árnyalva a könyvcímet: Kovács A múltban gyökerező jövő dilemmáit, visszásságait, távlatait, távlattalanságait tapasztalatként és kérdésként kínálja fel a történeti, össznemzeti tudás, az együttes gondolkodás, a közösségi önkritika számára – amennyiben az valóban kollektív fogékonyságot mutat az ünnepléskultúrára, az abban szellemiséget öltő (a politikai kultúrában sem elhanyagolható) önismeretre.
Mindenesetre a gyönyörű és ártatlan rózsák szálai, csokrai milliárd számra ott pompáztak és ott pompáznak ezután is, ahol felvirrad az ünnep napja.
Tarján Tamás