Posztkarácsony

Mire e cikk napvilágot lát, javában farsang lesz, ám amikor írom, kevéssel Vízkereszt után, még tele a lakás fenyőtűvel, s egy tál gesztenyés szaloncukor kérdezi, mi lesz a sorsa. „Tavalyi” köteteket olvasok javában, Nap- és Holnap-könyveket.
A Nap Kiadó kötetcsokrát, váratlan s itt is megköszönt ajándékként, december közepén, Móricz Zsigmond körtéri pavilonjuknál vehettem át. A recenziós példányok közül ezúttal az In memoriam sorozat két újdonságát emelem ki.
Gárdonyi Géza
köré szövődik a Halhatatlan csillagok szemelvénygyűjteménye. Több éve tartó egyetemi tájékozódásom szerint e sorozat darabjainak olvasását a diákok jobbára az író haláláról szóló egykori tudósításokkal és az alkotói utóélet dokumentumaival kezdik. Ez utóbbiakkal Z. Szalai Sándor szerkesztő nem fukarkodik (Gárdonyiról – egykor és ma), viszont a földi út végét szinte csak jelöli (két távirattal elsősorban). Meghökkentő aránytalanság lüktet az egyébként jól csoportosított anyagban. Messze túlértékelődik a drámaíró Gárdonyi A színház vonzásában fejezet révén. A képzőművészeti érdeklődés nagyobb hangsúlyt érdemelne. Ma már Gárdonyi titkosírásáról és annak viharos megfejtéséről is másként és bőségesebben eshetne szó, mint ahogy azt, még 1974-ben, maga Z. Szalai (akkor taktikusan) összegezte.
Kitűnő, gazdag a levelek, naplók szemelgetése, az „eldugottabb” források citálása, a családi háttér és a magány-probléma kibontakoztatása. Az összeállító nem erőlteti, de nem is hallgattatja el az időről időre fel-felizzó Gárdonyi-kritikát. Az Egri csillagokat majdhogynem háttérben hagyó szerkesztői koncepció A Nagy Könyv játék „aranyérme” után igencsak fájó (A bor című színműről többet kapunk, mint e regényről). Jó tehát a gyűjtemény, ahol jó; és sajnos erősen hiányos, ahol hiányos. (Lehetséges, hogy Z. Szalai kerülni akarta az evidenciákat, s például Gárdonyi nyughelyéről, az egyik legendás magyar írósírról csupán annyit akart közölni, amennyit közölt?)
Kaffka Margit
egyénisége és életműve is műcímekre visszautaló szavak mögött elevenedik meg: Színek, évek, állomások. A válogató Bodnár György arányosan, nagyvonalúan oldotta meg feladatát, bár a jelennel, a mai interpretációk hiányával neki is meggyűlik a baja (ahogy Z. Szalai napjainkban már-már egyedül búvárolja a Gárdonyi-oeuvre-öt, úgy a Kaffkával kapcsolatos publikációk tekintélyes részét meg Bodnár jegyzi évtizedek óta). Az írónő járvány áldozataként hunyt el – a haláltusájáról szóló beszámolók így az élettől a zeniten búcsúzni kényszerülő egót a tíz- és tízezer spanyolnátha-áldozat egyikének is láttatják. Az alkotóról rajzolt (általában szubjektív) és az alkotásokról írott (általában objektív) elemzések jól egészítik ki egymást. Ady Endre soraitól Radnóti Miklós disszertációján át Rónay György, Illés Endre és mások az elmúlt századközép értékítéletét tükröző szövegéig a kiválasztott részletek szerencsésen ölelik körül Kaffka saját írásait, leveleit. Ahogy Gárdonyi markáns, szabályszerűtlen (a néha mégis oly „kommersz”…) személyisége, akként Kaffka emberi és művészi öntudata is pontosan körvonalazódik. Bodnár egyik legfőbb érdeme, hogy szélsőségektől mentes, lényegi megnyilvánulások alapján explikálja a „nőíró-kérdést. Azt a vonatkozást, amely Kaffka énjét és életművét manapság (csak költőnőktől szemelgető hanglemez, Artizánok írta és szerkesztette antológia megjelenésekor, a problémakör heves vitái közepette) le nem becsülhető önértékén kívül is reflektorfényben tarthatja.
Jánosi Zoltán
fűszál és mindenség című, folklór és archaikum az újabb magyar irodalomban alcímű tanulmánykötete (Holnap Kiadó) december 12-i dedikálással lett karácsonyi ajándékom (aligha csak Csizi Krisztián tipográfiai önkénye, hogy a két cím kisbetűvel kezdők – bár ez is megeshet). Elegáns „háromszor hármas” szerkezetben kilenc nagy lélegzetű textus. Németh László, Illyés Gyula, Nagy László, Csoóri Sándor, Ratkó József, Fejes Endre, Tornai József a főszereplők – munkásságuk egy-egy szeletével. A folklór jóval nagyobb nyomatékot, kifejtettséget kap, mint a – különösen a folklórhoz való viszonyában – nehezebben behatárolható, s nem művészeti és szociológiai produktumokban, inkább történetiségben és szemléletben megmutatkozó archaikum. A két fogalom modern, tágas (alkalmanként együttes) értelmezéséhez járul Fejes beemelése az őt látszólag nem könnyen fogadó névsorba, és – főleg Tornai révén – a nyitás az univerzális és a jövőbeli irányába. Jánosi eddigi munkásságából következik, hogy szellemi útjait főleg a Nagy László-életmű felől indulva nyitja. Mozdítható-e a nagy Nagy-vers, a Testvérek fehérben diktatúra-ellenes analizálása a bartóki modell felé is? Van-e a költeménynek szerelmi mélyárama? Ily egységesen stabil-e a Ratkó-vers (ballada) esztétikai kvalitása? Szakmai, olvasói kerek asztalnál megvitatható kérdések, melyekre ez a (címében sem az irodalomtudományra nem utaló, sem a tudományosságon nem ironizáló) „cédulasor” nem keresheti a választ.
Tarján Tamás