Pásztorok, kik nyájnál szüntelen vigyáznak

Egy Rauschner György-festménnyel díszített szép könyv került hozzám.
Csathó Kálmán: Izzó levegőben
– áll a címlapon, a tárgy megjelölésével: Emlékek a régi Nemzeti Színházról. A Palatinus újdonsága ébresztett rá, hogy van polcomon dedikált Csathó is. A mostani gyűjteményhez alapul szolgáló két emlékezés (Ilyennek láttam őket; A régi Nemzeti Színház) egyikében datálatlan bejegyzés: „Halászy Feriéknek szeretettel az öreg Kálmán”. 1968 táján, amikor vettem, az antikvár értéket alig növelte e kézjegy: az eredeti 35 Ft helyett a szokásos kétharmados áron, 24 forintért adták. Gajdó Tamás a több mint négy évtizeddel ezelőtti portretizáló memoárokból komponált új kötetet. A terjedelmesebb arcképek (Jászai, Márkus Emília, Blaha, Ódry, Bajor, Somlay és mások) java mellé a rengeteg rövid közül a Nagy Adorján-skiccet vette (talán mert író és hőse komaságba kerültek). A friss összeállítás is kidomborítja, hogy az író, rendező Csathó Kálmán (1881-1964; nemrég volt a 125. születési évfordulója) a plasztikus színészrajz egyik legjobb magyar mestere (s utólag is „pásztora” a „komédiás nyájnak”). Általában tárgyszerűen, elfogulatlanul, találóan, anekdotikusan eleveníti meg azon pályatársait, akiknek nagy többsége már 1960 körül sem volt az élők sorában. Gajdó az Előszóba érdekes, rejtett Beregi Oszkár-Csathó véleménykülönbséget is befoglal. A szerkesztő gondosan vigyázta a szöveget – de vétett is. Az Ilyennek láttam őket nem 1959-ben, hanem 1957-ben jelent meg. Nagy különbség! S Csathó aligha „emlékezetkihagyás” miatt változtatta hirtelen halálra Somlay öngyilkosságát. A mára már széles körben ismert, politikai tiltakozással felérő búcsúlevél-segélykiáltás emlegetése nemigen történhetett meg 1960-ban. (A még csak 5150 példányban kiadott első s a már 12960 példányos második régi kötet [Magvető] egykori szerkesztőit: Tóbiás Áront és Kristó Nagy Istvánt ma is meg lehetne kérdezni a munka és a Csathóval való együttműködés körülményeiről.)
Csathótól (is) tudjuk, hogy régen az év három ünnepnapján nem játszottak a színházak. December 24-én sem (de nagypénteken a kiadós kirándulásoknak nem volt akadálya. Vajon böjtöltek-e aznap a teátristák?). Pándy Lajostól (is) értesülünk: 1945 után súlyosodtak évek, amikor szentestén kötelező volt kinyitni a színházak kapuit.
Pándy Lajos: Súgópéldány
– olvasható a Mundus egyik emlékirat-újdonságán (2., bővített kiadás), Prológus és három monológ alcímmel. Csathónak és Pándynak sok villanó, közös tárgya akad. A Vígszínházba félévszázadnál régebben szerződött, íróként, műfordítóként is elismert színművész fő stíluseszköze a zárójel. Az Ifjúkor, a Férfikor és az Öregkor monológjainak ösvényein is úgy halad, hogy rendre zárójeles emlékeket, reflexiókat, kitekintéseket sző önéletrajzába. Ezzel lebegteti, egymásba játszatja a múlt mozaikos eseményeit. Másként, mint Csathó, de regényessé avatja a múltidézést. Tévesztés, elírás sajnos nála is akad, s néha érthetetlen a konzervativizmusa. Miért „orcátlanság” például Arany János után négy-öt emberöltővel ismét lefordítani egy-egy Shakespeare-t? (Másfelől viszont ez a művelt, disztingvált művész sokszor jótékonyan szabadszájú.) A Belvárosi Színház és a Víg társulati életéről, az egyes korszakok szakmai-emberi hangulatáról, az évtizedekkel ezelőtti, színházon belüli és kívüli színészlétről érdekes, élvezetes, markáns, lehetőleg kíméletlenül pontos híradásokkal szolgál. Legendás nagyokról (Pethes Sándor, Páger, Bulla, Ruttkai s még sokak) emlékezik meg, esetleg ütközteti őket (a két Zoltánt: Várkonyit és Latinovitsot!). Voltak-lesznek, akik megsértődnek? Egyes portrék elfogultak, elmintázottak? Major Tamás azt mondta (mások nyomán): „A színház nem szelíd intézmény”. A memoár sem szelíd műfaj. Pláne az ilyen eredeti, színvonalas memoár.
Katona Imre: Még nincs vége a dalnak
– ez is Mundus-büszkeség: Írások a drávaszögi, szlavóniai, bácskai és temesközi magyar folklórról. Az életdalnak, fájdalom, vége van (az l921-es Katona 85. születési évfordulójára idén ősszel emlékezhettünk; 2001 tavaszán hunyt el), de az életmű dalának valóban nincs. A megfelelő helyeken és kezekben levő hagyaték még számos publikációt ígérhet. Mivel a szerző mestere volt a rövid lélegzetű tudományos közléseknek, illetve a tudománynépszerűsítő újságcikkeknek, e gyűjtemény is sokhúrú, olvasmányos, információkban dúskáló. Még a színjátékos népszokásokról is újat tudunk meg, bár ez nem volt a kutató szakterülete. A karácsonyi ünnepkört Luca-naptól Háromkirályokig adatolja. Kálmány Lajos közlését toldja meg a (18. századi eredetű) verbicai betlehemes szakasszal: „Pásztorok, kik nyájnál / Szüntelen vigyáznak, / Oly hírt mondok néktek, / Mellyet majd csodálnak: / Messiás született, / Ki jövendöltetett, / Meglássátok!” A világos elrendezés kiemeli a Szilágyi és Hajmási története körötti vizsgálódásokat és új felfedezéseket, a Katona szívügye ballada-anyagot, a kéziratos énekköltészet szerelmi és betyártematikáját, a drávaszögi folklór összegzéseit. Biernaczky Szilárd nélkülözhetetlen Katona-műjegyzéket mellékelt.
Voigt Vilmos utószavában elérzékenyülve olvasom a tényt: egykori tanárom, az idősödő, betegeskedő Katona Imre engem is barátságába fogadott. Nekem tehát ez a kötet karácsonyi ajándék. Szép ajándék a (fényképekkel színvonalasan illusztrált) másik kettő is.
Boldog, könyvajándékot is tartogató ünnepeket!
Tarján Tamás