ÓRAMŰ, BÖLCS KÖRÖN

Nem tudom, a Krónika-sorozat hívei tömörültek-e bárhol is az országban úgynevezett fan clubokba. Nálunk a családban létezik egy ilyen rajongói kör, amely nem csupán külön (teherbíró) polcon tartja a magyar kiadású kötetek összességét – és két-három németet is –, hanem okos és heves szóval érvel is az ilyen komprimált összefoglalások mellett, ha valaki kétségbe vonná a vállalkozás(ok) különleges értékét.
A világtörténelem krónikája (Magyar Könyvklub) kétségkívül a legjobbak és a leghasznosabbak egyike a sorozatban. Két szerkesztő, hét fordító dolgozott érte, hogy hazai változata versenghessen az eredetivel. Az oldalak világosan áttekinthető, rovatalóan rendszerező, térben-időben fogódzót nyújtó, kitűnően és érdekesen strukturált rendje azt is magával ragadja – illetve inkább mintegy “magába építi” –, aki évtizedeket, évszázadokat vagy akár évmilliókat átfogó históriai tájékozottságát nem innen szerzi. A szerzők úgy fogalmazták kispublikációikat, hogy a mai, egyre inkább az újságszöveg, a teletext-információ elsajátítására átsikló olvasói tekintet érdemesnek találja befogadni a sok kitűnő (helyenként unikum jellegű és szellemes) illusztrációval övezett, pettyegetett közleményeket. Ehhez az anekdotikus-regényes, színes tudásállományhoz az időrendi áttekintések nagy tömbjei a precíz, sokrétű adatanyaggal csatlakoznak. Legyen akárhány átfogó történeti kézikönyvünk, atlaszunk odahaza, ez semmiképp sem fogja feleslegesnek mutatni magát.
Az úgynevezett adaptálás gesztusa elgondolkodható. Közelebbről nem jelzetten, de valamelyest a magyar olvasó igényeihez és műveltségéhez igazították a könyvet, s mert egy világkrónika esetében egy kis ország, kis nép nem lehet mohó, valószínűleg a szükséges mértékben. Hiszen például – s miért ne lapoznánk ide, Kertész Imre friss Nobel-díjának örömében?! – tizenkét magyar Nobel-díjasról esik szó, s ez a szám a hazai tudománytörténet álláspontja (Lénárd Fülöp, Zsigmondy Richard, Elie Wiesel és Polányi János is benne van). A cikk azt a meghökkentően gyakran felbukkanó tévképzetet is eloszlatja, hogy a különféle területek Nobel-díjait egyazon bizottság adná ki.
Lehetne vitatkozni, hogy hangot, tónust mindig a legszerencsésebben és legízlésesebben talál-e mű (minden kommentár nélkül egy példa: az 569. oldalon a bebalzsamozott Lenin és a meztelen Josephine Baker fényképe egymás mellet látható).

Egyszemélyes univerzum, egy sokoldalú egyéniség szellemi kalandozásainak krónikája az Agyatlantisz-kutatás fikciójából a képi és a nyomtatott kultúra paródiáját kicsiholó Madáretető, Dolák-Saly Róbert az Európa Kiadónál megjelentetett szabálytalan ötlettára. Bizonyára Karinthy Frigyes a legfőbb ihlető (bár Karinthy titkárának, Grätzer Józsefnek a Siccéből is csepegett ide valami, és az angol humorként számon tartott fapofájú vagy széles vigyorú posztabszurd ökörködés is jelen van). Ez a nagyszabású Így írok én! A korláttalan önirónia nevében engedi szabadjára magát. Bár a Halhatatlan költők Dolák-Saly Róbertről, ez a magasztos mottótár a szerzőre irányítja a figyelmet (“Rémlik, mintha látnám termetes növését….” – Arany; Tőle, tőle jár a létnek Óraműve bölcs körön…” Schiller stb.), a későbbiekben nem maga az alkotó a főszereplő, sőt ő szinte el is tűnik a kép- és szódzsugelben. Az újságok, képeslapok, filmek és tv-show-k vizuális sztereoptípiáit és fogásait utánzó kivitel (a nem mindennapi könyvet Fábián István tervezte) a kommunikáció, a nyelv, az információ-áramlás karikatúrája. Olyasféle szkepszis, egyben ujjongás érződik benne, mint a halandzsában, melynek (1910 körüli) kiötlésével Karinthyék egyrészt le akarták váltani a “kompromittálódott” nyelvet, másrészt – Isten teremtő öröméből így részt kérve – létre akarták hozni azt az “ártatlan” új jelhalmazt, amelyet mindenki maga tesz “értelmessé” az egyéni (s ekként alig társadalmiasítható) jelentés-tulajdonítással.
A Madáretető helyenként lebilincselő, roppant változatos, án nagyon egyenetlen, és 150 lapra elegendő szufla nem szorult bele. Itt-ott erőltetett, ezért hát “vékonyabb” önmagánál. Ha kiütéseket okozna, a javallott gyógymódok: a.) egyszerre csak egy keveset fogyasztani belőle, b.) a papírlapokat megőrölni, a keletkezett porral a viszkető testrészeket behinteni. (Ja! A könyv, a könyvipar, a könyvkultúra is megkapja a magáét a könyvben.)

Maradva az Európa Kiadónál: Mrożek kisepikájának folyamszerű – rengeteg olvasót vonzó – megjelentetése után belevágtak Friedrich Dürrenmatt válogatott elbeszéléseinek hat (2003 végére már ki is teljesedő) kötetébe. A találó választás ezúttal is olyan íróra esett, akit a “magas” irodalom és a literátus értékszembesítésekkel nem sokat törődő nagyközönség is sokra tart. A drámaíró és a novellista Dürrenmatt nimbusza nálunk – és nemcsak nálunk – töretlen, tehát nem nehéz megjósolni az elegáns (Kállay Judit által tervezett) kötetkék sikerét. Egyedül az elbeszélések kifejezés ejthet zavarba, hiszen A bíró és a hóhér kisregényként ad címet az első kötetnek (amely A csapda, A város, A kutya című textusokat is bennfoglalja), A gyanú című második kötetben pedig két kisregény van (a másik a Görög férfi görög nőt keres), s a címadó mű még újdonság is a magyar olvasónak. A vállalkozásban érvényesül az a könyvkiadói tendencia, hogy egyfelől valaminek (itt: a svájci író kisprózájának) teljességét nyújtsák át, de úgy, hogy a lehetséges folytatás felé is legyen út (műfajváltással, egy laza sorozat újabb kötetével stb.).

A befejezett, a maga egész mivoltába zárult életmű is folytatódhat nemegyszer. A megnyíló asztalfiók, a könyvvé rendezett jegyzet- vagy töredékhalmaz a más művek írta előtörténetet (főtörténetet) is új fénytörésbe vonhatja. Így Rákos Sándor költői és műfordítói oeuvre-jét a Féljelen című újdonság, melynek közreadását a Littera Nova szorgalmazta, szerkesztését pedig a feleség, Szentpál Mónika végezte.
A tipográfiai hatást és hangulatot a hasonmásként közölt szösszenetek, a spirálfűzés hegeit is őrző négyzethálós papírszeltek sorjázása alapozza meg. Bár a legtöbb szöveg valóban forgács, egy részük lehetne a szerzői akarat által véglegesített mű is (ha majd elkészül, és remélhetőleg mielőbb elkészül egy Rákos Sándor életműkiadás, gondozójának nem lesz könnyű eldöntenie, innen mit vegyen be a tomuszba, mivel számoljon függelékben, miről mondjon le). A Ciklus-cím variációk például egyáltalán nem tűnik műalkotásnak, de a variációk és a ritmus révén versszerű karaktert vesz fel: “Maszkok – Maszkabál – Táncmaszkok – A tánc maszkjai – A táncos maszkjai – Maszkok a táncoson – A táncos maszkot cserél” – generálják egymást a címek, s a szavak addig ropják, míg a “Maszkok a szertartáson” állomáshoz (bár nem “vég”-állomáshoz) érkezünk.
Aligha meglepő, hogy az eliramlott élet miatt érzett nosztalgia, a gyorsan telő életidő miatti indulat, a magányból játékosan társat kereső anyanyelvi, ötletteli rugaszkodás, illetve a szerelem és a szexualitás margójára írt futamok játsszák a főszerepet. Ez a fajta matéria egésznek ható töredékeket dob ki magából a legszívesebben: epigrammatikusan, aforisztikusan, poénszerűen működnek egyes szöveghelyek. “Állig lefegyverezve három lódarázs a tartós békéről magyaráz” – ez lehetne egymondatos (belső rímmű) vers is; az űrmagány egyszavas vers, Weöres Sándor mintájára.
Az egész kötet – nem csak az egyik cím – Rajz a barlangfalon – vagy: szövegszőnyeg, mely megkönnyíti a közlekedést és a közeledést Rákos Sándor verséletművéhez.