Opera Omnia

A címbe foglalt, oly szép – alliteráló, rímelő – latin szószerkezet, az „Összes művei” jelentés mellől hiányzik a birtokos, ezért sietve előrebocsátom: Szép Ernő, Berda József, Orbán Ottó és Várady Szabolcs gyűjteményes köteteiről lesz szó. Az összesség mind a négy esetben csak a verséletműre s nem az alkotások teljére vonatkozik (bár az egyik esetben az elrendezői szándék ebbe az irányba tart). A magyar könyvkiadás négy jelentős produktumáról készíthetünk pillanatfelvételt. Olyan könyvekről, amelyekben a jelenlegi legkitűnőbb filológiai vértezettség, illetve maga a szerzői akarat vonja meg a lírai (vagy nem is csak a lírai) korpusz határait. A kötetek terjedelme nem teszi lehetővé a részletes, felelős irodalomtörténeti mérlegelést: csupán egy-két alapbenyomást rögzítünk, s a kiadások szakmai vonatkozásait vesszük szemügyre.
A Szép Ernő összes versei (Szukits) és a Berda József összegyűjtött versei (Helikon) című tomuszokat az is egymás mellé helyezi, hogy mindkettőt Urbán László gyűjtő, szöveggondozó és szerkesztő munkája hozta tető alá. Urbánnál ma senki nem tud többet a régi folyóiratokban, lapokban, újságokban, alkalmi nyomdatermékekben fellelhető, klasszikus és félklasszikus szerzőink ceuvre-jébe besorolásra váró textusokról. Ezek egy részének felszínre hozása tette lehetővé az eddig talán nem is sejtett gazdagságú – körülbelül 700–700 oldalas – Szép- és Berda-gyűjtemény megjelentetését. Ezen verséletművek befogadás- és értelmezés-történetében új fejezetet is nyithat a két (küllemre is szép) kiadvány közreadása. Első szavunk tehát a köszöneté és a köszöntésé: a kincset érő szorgalom (és tájékozottság) révén Urbán László – mint már annyi esetben! – rengeteg új ösvényt vágott Szép Ernő és Berda József munkássága felé.
A második szó azonban – mint már annyi esetben… – a bírálaté. A jegyzeteket író Urbán fogalmazásmódja alkalmanként nehézkes, így akaratlanul is félrevezető bizonyos esetekben. Észrevételeit szeszélyesen veti papírra, besorolási döntései olykor vitathatóak vagy érv nélküliek. A Szép-költemények egyikénél (Három platánlevél a földön) megjegyzi: „Ugyanez a költői motívum felbukkan a Jó szó kötet Szívem című versében is”. Mivel a hivatkozott (röpke) mű a korábbi, voltaképp annál lenne a jegyzet helye. A bökkenő persze az: a motívumvizsgálat véletlenszerű (hiszen nem is feladata a versek kommentárjainak), miért épp ez fontoskodja ide magát? Az értelmezések és feloldások (névjel stb.) szintén nem következetesek (s ami azt illeti – bár sem kéziratokba, sem perdöntő közlésekbe nem tudok most beletekinteni –, nem tenném tűzbe a kezem a textusok tipográfiai pontosságáért).
A Berda-anyag jegyzetelése még problematikusabb, sőt kacifántosabb. Csak egyetlen példa. A jegyzetíró Urbán „Erotikus ciklus”-ról beszél:
„a négy vers elkülönül a többitől, de a költő nem adott cikluscímet, én választottam ezt”. Minek, miért? Főleg akkor, ha az 585. oldalon és a Tartalomban már [Erotika ciklus] olvasható; ha a (nem csupán az én példányomban rosszul nyomott vagy kötött) Tartalomban a sorozat kilenc darabot számlál; s ha a Betűrendes mutatóban a nyomatékosan kiemelt cikluscímet hiába keressük. A név- és vonatkozás-magyarázatok ezúttal is esetlegesek; a megemlített személyek születési és halálozási dátumainak közlése alkalmi; az eligazítások gyakran több fejtörést okoznak, mint amennyit a hiányuk jelentene; a verscímek „hegyes” idézőjelbe tétele nem szerencsés, mert írásképi és toldalékolási nehézségekkel jár.
Nem szőrszálhasogatás mondatja mindezt, hanem a páratlan ambícióval és hozzáértéssel felbúvárolt matéria féltése, a könyvek használhatóságáért való aggodalom. Természetesen a temérdek újdonság, amellyel a két kollekció szolgál, kárpótol ezekért a (nemcsak szépség-) hibákért. Szép Ernő olvastán megerősödik az a mostanáig is ható tapasztalat, hogy a panaszolás más tollon soha nem szólalt meg oly egyedien a mi líránkban, mint itt (s ki merné állítani, hogy a panaszlás – legyen az kisgyermekies mórikálású, későszecessziós játékosságú, groteszkül önironikus – nem az egzisztenciálisan legelemibb, ima-közeli közlésmódok egyike?). A szövegek számának jelentős növekedése folytán a lírikus variatív hajlandósága váratlan fényeket kap, fénytöréseket okoz. A sanzonok, kuplék megnyitják a föstött világot, érdekességük mégsem színházi mivoltukban, hanem a költői életműbe szervesülésük mikéntjében keresendő.
Berda József – a szerkesztő által is „csak tizenhat éven felülieknek” ajánlott – versei között irdatlanul sok a pocsék alkotás. Sejtem, hogy ez a reprezentatív kiadás (a Berda redivivus ujjongása) eleinte kritikátlan rajongásokat szül majd (a magyar versértők egyik legjobbika, első az elsők között, máris Kassák elé futtatta Berdát, mondván, ő a jobb a szabadversben). A szexuális nyíltság, a „malac” szavak esztétizálatlan használata érdekes lehet a nem is olyan prűd magyar lírában, ám ettől még néhány, majdnem megformálatlanul odacsapott mű nem szellemül át. A gyűjtemény, amely remélhetőleg az eddiginél érdemesebb pozíció felé segítheti utóéletében Berdát, esélyt teremt a természetelvűség, a hedonizmus, a szentferenci gondolat poétikájának újraértelmezésére.
Orbán Ottó összegyűjtött versei két kötetben láttak napvilágot a Magvetőnél, bizakodásunk szerint valóban az „opera omnia” nyitányaként. A kiadványt gondozó Dérczy Péter szerény utószava azt sejteti, hogy a versek, mondhatni, maguktól összeálltak (részint az 1986-os, gyűjteményes előzmény nyomán), s mert Orbán nemigen javított, s asztalfiókban sem maradt olyasmi, amit nem oda, hanem a nyilvánosságnak szánt, ment minden, mint a karikacsapás. Természetesen (erre van is jelzés Dérczynél) a kisebb-nagyobb korábbi közlési hibákat korrigálni kellett. Az így létrejött anyag – melynek komolyabb gyarapodására tehát nem nagyon lehet számítani – sokféle közelítést tesz lehetővé a ceuvre-höz, s nem elsősorban azt, hogy a végzetes betegség korai támadása, mint tudatátformáló valóság vágott volna cenzúrát a költemények folyamatos egymásutánjába. Bizonyosabban tetszik, hogy Orbán Ottó rendületlenül formálta az irodalomról, az alkotásról dédelgetett vagy pofozgatott nézeteit, és jó sakkjátékosként rendre úgy szituálta költő önmagát és költött szövegeit, hogy azok némi szarkasztikus önvédelmet és ki nem kezdhető méltóságot élvezzenek a második évezred végén egyre jobban piacosodó és gyakorta a divatoknak engedő literatúrában. A költő vélekedései – melyeket tanulmányban, cikkben, glosszában sokszor meg is fogalmazott – kihüvelyezhetők verseinek összességéből is. Másfelől komoly tanulság – de leülepedéséhez idő kell –, hogy ez a rugalmas elme milyen szilárd (máris klasszicizálódó) versstruktúrákat termett nagy verseiben (melyek mellé volt mersze alkalmibbakat, gyarlóbbakat is futtatni).
Várady Szabolcs A rejtett kijárat címen versek, fordítások, próza, egyebek füzérét adta közre műhelyében, munkahelyén, az Európánál. Vállalta a nagy fesztávot – azt, hogy költeményeinek java (benne a fel-felragyogó új termés) és mondjuk a rigmusok igencsak összecsattannak (bár nem rossz látni, hogyan lesz vers – dalszöveg – a D’Artagnan testőrnévből, „A D’Artagnan-tanyán”). Valahol épp ez a hullámzás, különbözőség, sokarcúság a költészet, az íróság lényege Várady számára. Bizonyára lesz majd olyan kiadás is, amely nem tanúsít ilyesfajta engedékenységet – bár mondjuk a klasszikusok közül Tóth Árpád egyes alkalmi versei manapság nagyobb gyönyörűséggel olvashatók, mint „komoly” életművének halványabb szemei (a Várady versjátékai, köszöntői is az irodalmi nyilvánosságnak egy olyan fejezetét írják, dokumentálják, amely nélkül a „magas” irodalomnak sem lennének intézményei, illetve befogadói).
Noha a Próza cikluscím alatt általában kritikák – köztük sok autentikus Petri György-bírálat és –napló – sorakoznak, ezek is az önértelmezés buzgó forrásai. E sorok írója nem a pompás kötetre üt pecsétet, inkább a maga fölött telő időt érzékeli, amikor rögzíti: ő ma is a harminc évvel ezelőtti Váradyt látja „korszakosnak”, hang-adónak, tanítványai viszont a közelmúlt Váradyja iránt érdeklődnek jobban – kivéve azokat, akik sietve közbeszólnak, hogy a költőt nem kell így „elfelezni”.