Önélet; írás

Vérbeli latin
– a legnagyobb ötvösmester szolgált rá e jelzőre Genthon István tollán. Nemes vadember – így a hajlékony, dinamikus, választékos új fordítás készítője, Magyarósi Gizella nevezi a Benvenuto Cellini élete, amiképpen ő maga írta Firenzében szerzőjét. Az Európa műhelyéből nagyon szép, pompásan illusztrált, kissé eklektikus könyv érkezett. A friss magyarítás mellé Genthon 50 éve írt esszéje került, a Kronológia helyenként olyan, mint egy Ottlik Géza-(regény)Mutató (tehát a mű elolvasása nélkül rébusz), a Név- és tárgymutató is okoz (hiányai és a kissé következetlen utalások miatt) fejtörést. Persze e nagy 16. századi élet gazdagsága és írói rajza a fontos. Cellininek kamaszkora és harminckilencedik életéve között bőséges tanulmányokban, véres verekedésekben, komoly megbízatásokban, bebörtönzésekben, gyilkosságokban, öngyilkossági kísérletben volt része. De verekszik, börtönbe kerül ötvenhat esztendős fejjel is. Aztán szodómiával vádolják. Aztán négy gyermeke születik, mikor a hetedik X-ben jár. Még dolgozik. Dolgozna. Ammanati elhappolja előle a márványát (a firenzei népnyelv máig verseli, milyen csúf szobrot faragott belőle). Goethe tévedhetetlenül olvasott, amikor remekművet köszöntött ebben az autobiográfiában. A feje körött isteni glóriát látó művész a börtönéletet dicsérő verse (ezt Képes Géza tolmácsolta magyarul) próbatételek véste ékszernek tudja a saját életét, s az írás műveletéről értekezik. A kaland talán nem is kívül, a sors terein ragad el, hanem az elszigeteltségben és a művészi tevékenység átfilozofálásában.
Reneszánsz ember
– sugalmazódik Makk Károlyról az Egy filmrendező világa alcímű albumban (noran). Konrád, Bacsó, Jancsó, Gothár, Kamondi, Törőcsik, Psota, Krencsey, Dőry: beszélgetőtársak, riportalanyok (barátok, feleségek, kollégák…) nevét külön kiemeli a hátsó borító, de a megszólalók és megszólítók között vannak filmesztéták is. Négy interjúkészítő, három szerkesztő fáradozott azon, hogy a Faragó Ágnes tervezte impozáns kötet mestermű legyen a „közvetett önéletrajz” (nem én írom, én csak elmesélem) műfajában. Az is lett, bár sajna nem hibátlan. Név- és egyéb elírások becsúsztak, az adatokat, időpontokat pedig még a fő kérdező, a földi, Konrád György sem méltatta sokra. De hát az immár nyolcvankettedik évét taposó, örökfiatal Makk sem! Korfestés, anekdota, vallomás, vicc, vágy, meditáció gömbolyödik és gurul, mint az ördögszekér. Nem kétséges: lehetnének további megszólalók is az élet és életmű kommentátorai. A lenyűgöző képanyagban és a lüktető szövegben haladva mégis az az érzésünk: az összkép teljes, hiteles. Egy „hedonista” mozgóképművészről, aki úgy gondolkodik: „az ember az életét – akárhogy is sikerült – nem nagyon szokta megbánni. Szerintem ez nagyon természetes, magával az élettel függ össze”.
Rendszerdöntögető
– a költő Sárándi József aposztrofálja magát ekként Kortörténeti adalékok – Emlékirat műfaji jelölésű, gyűjteményes (válogatott) prózakötetében (Barbaricum). A Dokumentumok az Új Forrás-dossziéból fejezethez nem fűzök megjegyzést: megindít ugyan Sárándi vesszőfutása az Öröknyár: elmúltam 9 éves című vers egykori javaslása, közlése miatt, de most (a temetés, a gyászmise napjaiban) az fáj, hogy az Öröknyár... írója, Nagy Gáspár elmúlt. (Amúgy lenne véleményem a két évtizeden át, valójában máig tartó történetről, hiszen annak idején – közvetve – a mi egyetemi tanszékünk is próbálta orvosolni a bajt. Sikertelenül.) A könyv legnemesebb értékét a szellemi hozzátartozók felsorakoztatásában, keresetlen és találó bemutatásában látom. Sárándi keményen, pontosan fogalmaz (legelsőül és legbővebben Váci Mihályról). Szívből beszél (ez mondandóján néha parányi érzelgős-cirkalmas stílusjegyet hagy), ám ésszerűen. Érzelmes racionalista. Hogy moralista lenne, azt a fülszövegen, a kézírás hitelesítésével tagadja. Általában viszont tudni véli, kinek mit kellene megbánnia. Magamagát sem ítéli tökéletesnek, tévedhetetlennek Leányvár indulatos patriótája, Sárándháza morgós-mosolyos mai Berzsenyije. A rendszerdöntögető anyagát évtizedek írásaiból, bátor műfajváltogatással, a sokféle képet, iratot, adalékot funkcióhoz juttatva gereblyézte össze, vállalva némi egyenetlenséget – de megadva az olvasónak az esélyt, hogy az intellektuális és indulati fejlődéstörténetet nyomon kövesse.
Toronylakó
– mondták sokszor Csorba Győzőről, célozva arra, hogy tavasztól őszig a régi pécsi városfal egy őrtornyában volt a „munkaszobája”. Egyénisége, tépelődő lelkisége jelképesen is „toronylakóvá” tette. De – nem először derül ki – szerette a jóízű beszélgetéseket, nem csukta be fülét hírek, sőt pletykák elől. Életrajzának egy metszete rajzolódik elő a Pannónia Könyvek újdonságából. Csorba Győző és barátai – Budapesti levelek Pécsre – így a cím és az alcím. Galsai Pongrác, Kalász Márton, Lázár Ervin és Szántó Tibor az íróbarátok. Levelek Pécsről is mentek Pestre, hiszen két korrespondeálásban a Csorba-levelek java is megmaradt. A Csorba családba (nem vérrokonként) tartozó Pintér László bámulatos szorgalommal, lelkiismeretességgel, a filológiát a praktikummal ötvözve (segítőkész függelékekkel) tárja fel (nem először) a hagyaték egy szegmensét. Mindazonáltal még egy alapos (félreütéseket, hiányokat eltüntető) lektorálás ráfért volna a kéziratra. Nemcsak Pécs kultúrhistóriája gyarapodott e kiadvánnyal, hanem a magyar literatúra emlékezete, jelenig érő közelmúltja. A könyvben négy szálon fut négy (szaggatott) sorsbeszámoló, melyek mindegyike magán-irodalomtörténet is, formálva-közelítve az ötödiket: Csorbáét. Négy másként-másként csobogó patak fut vissza a forráshoz: Csorba Győző emberi és költői oltalmába.
Tarján Tamás