Nano Objekt

Lélektani megfigyelésekben gazdag, dús epikumú, egyéni stíluskarakterű regények találkoznak össze ezúttal. Mindhárom roppant határozott mozdulatokkal nyitja meg az utat önmaga felé, ám uralkodó alkotásbeli szólamaik oly szerves részei a matériának, oly nélkülözhetetlenül sajátjai az eseménysornak, hogy a prózatechnika nem fitogtatja, hanem érvényesíti sajátszerűségeit.
Az 1967-ben született osztrák író, Peter Truschner 2001-ben megjelent regényének – Kígyógyerek – a sikerével érte el az Európai Elsőregényes Írók Fesztiválján való jelenlétet. A könyv immár a Magus Kiadó Tempera sorozatában is hozzáférhető. Adamik Lajos fordítása az első mondattól felveszi az eredeti szöveg lélegzetének ritmusát, azt az egyenletes – emlékező, narratív, kommentáló és summázó – beszédmódot, amely szinte teljesen mellőzi a dialógusokat, s a fiatalkorból a felnőttkorba érkezett, számvető történetmondó önéletrajzi krónikáját a teljes beleélés mellett az elemelkedés gesztusaival is felvértezi. Ha a kitárulkozás, a személyes múltidézés, a gyerek- és kamaszidő pásztázó újraelevenítése lehet objektív, akkor Truschner textusa az.
A Schlangenkind meghatározó közelítésformája a titkos rápillantás, a véletlenszerű belelátás – egyszóval az akart vagy akaratlan meglesés. Az anyai nagyszüleiről és az édesanyjáról roppant erős impulzusokat őrző elbeszélő az alkalmiság résein át ismeri meg azt a világot, amelyben a nagyapa az elemi ember, a családi létezés, az otthoni mitológia ősforrása. A tárgyilagos megítélés vajmi kevés jót, érdemet találna magán- és közszerepléseiben. Totális érzéketlensége, politikai silánysága, testi állatiassága ellenére –a teremtés egészét semmibe vevő szuverenitása folytán – olyan adottságok halmaza ez öreg(edő) férfi, akit – s idáig már a második oldalon eljutunk – unokája példaképül is választhatna (hogy mennyire nem – nem csak – a „gyerekszem” őrzi a múlt képeit, azt jelezheti, hogy a példaság problémáját azonnal mérlegeli a mű). „Nagyapámra egy nap úgy zuhant rá az élet, mint légyre egy csepp gyanta. Aki ismerte, megesküdött rá: a gyantában is úgy mozog, mintha mi sem történt volna”: a regény legelső mondatának felütése piros nyíllal jelöli ki e próza menetét, egészen addig, hogy a szöveg emlékezőjét lesik meg, korai szexuális extázisa közben. Ekkorra már ő annyi minden kikémlelt, hogy elviseli a tettenérést. (Gonoszság nélküli) lesekvéseinek egyike volt a meztelen nagyanya fürkészése. A testi vonatkozásokkal nem takarékoskodó – noha mértéktartó – Kígyógyerek legszebb részleteinek egyike, ahogy a nagyanya egyszerre takarja, s mintegy megosztani is szeretné a fizikumát a gyermekkel.
A túl fülledtnek, kissé periferikusnak ígérkező belső családi élet hamar kitágul a regényben; az „intra-„ és az „extra-„ eseményegyüttes egymást arányosan kiegészítve mozgatja és érleli megélőjét. Sikerült munka Peter Truschneré, specifikumaiból azok is elvonhatnak különféle tudásokat – az esztétikai élményszerzés közepette –, akik merőben más tapasztalatokkal indultak az életbe.
Mohás Lívia Jessze fája című regénye (Argumentum) elsősorban azzal alapozta meg a maga kiválóságát, hogy kikövetelte a lényegében mindvégig jelen idejű előadásmódot. Eben a folyamatos jelenben három-négy esztendőre koncentrálódik a legalább húsz évben tájékozódó, egyben egy vagy két emberöltőnyit bejáró, s egészében több évszázados háttérrel rendelkező (a sűrítést és az idézést is mesterien alkalmazó) alkotás. A legbelső kör évei 1956 körül gyűrűznek, ezt övezi 1945 körképe, s így tovább, a nem ok nélkül – magyarázó érvénnyel – felködlő régmúltig. (Nem feltétlenül a számítógépen történő írás adományaként könyvelhető el, hogy különböző betűtípusokkal nyomtatott bekezdések nyernek sokrétű funkciót abban a mozaikjátékban, amellyel a regénybeli mater familias, s mellette főleg a kisebbik lány sorsrajzát „rakja ki” – különféle személyiség-megítéléseket próbálgatva – az olvasó.)
Bár egyetemi vizsgán már hallottam „feminista regényként” interpretálni Mohás Lívia új munkáját, ezt a vélekedést leszűkítőnek kell gondolnunk. Némi igazság persze van benne. Nézzünk csak pár kései mondatot, az „elesetten, csonttalan testtel vénülő rongybaba”: az anya, Marcsóka szenvedéstörténetének mélypontjáról: „Sándor… hajnalban telefonál a szomszédba, megkapta a táviratot és a levelet, azt mondja, megrendelte a mentőautót, indul Marcsóért a bolondok házába, hazaviszi, ő akar kínlódni, ne a lány kínlódjon, mondja az apa. Akkor ez a két férfi, Sándor meg a bajnok, egyébként mindkét férfi faszari, de ebben a percben ez nem fontos, mindketten belépnek a lány lelkének legbenső zugába. Benn is maradnak. Ez lett a férfiak becsülete, ez a támaszadás”. (A mű megjelenése óta már várakozón vehettük hírül, hogy a bajnok– a lány férje – egy újabb regény főalakja lesz. Tény, hogy az ő figurájában sok „tartalék” maradt, míg másokat teljes térhez engedett a könyv ökonómiája.)
A Jessze fája mint lepréselt családregény: sodró olvasmány. Egyszer-egyszer korlátozhatná pontoskodásait a szöveg. „amikor a Fő úr, azaz a plébános, a Főtisztelendő úr…”: ha valaki a második két értelmező elem híján nem értené az önmagában sokkal expresszívebb „Fő úr” kifejezést, pár sor után az is rálelne a „megfejtésre”. Az ilyen (vagy a kéretlenül kifejtő) túlírás azonban ritka. Angyal vigyázta Mohás Lívia kezét: talán mind között ez a legjobb alkotása. Az angyal – a regényben is megemlített gyöngyöspatai oltárról érkezve –, kép formájában nemegyszer ott lebeg a papíroson (a címlapon, a hátsó borítón, a fejezetek végén), egy olyan könyvben, mely a címbeli bibliai motívumnak magasrendű világi, jelenbeli értelmet ad.
Pályi András Megérkezés című regénye (Kalligram) a beszélés/beszéltetés egy ritka (noha a világirodalomban nem ismeretlen, de itt merőben egyedi) fogását aknázza ki (egészen az utolsó fejezet váltásáig). Elmondhatnám – leginkább az oly suta „áttávolítás” szakkifejezést kölcsönözve –, miben is áll az én-beszédű szövegezésnek az az izgató közvetettsége, amely a gondolatfolyamot szervezi, mederben tartja (pedig 1930 és 1990 eredés- és torkolatpontjai, szakadékos partok között kell haladnia, a magyar és a „nagy” történelemnek minden évtizedben legalább egy kulcseseményét érintve). Mivel a 314 nyomtatott oldal csak a 304.lapon leplezi le magát, illendőbb – és elegendő is – csak annyit jelezni: éppen a hatalmas mondatok jó, követhető ritmusába kiterjeszkedő prózatechnika megsejteti a (nem türelmetlen) befogadóval – kivel a 9., kivel a 47., kivel a 303.oldalon –, mely létpillanatban, létszférában lépünk be Baróti Dániel, a külügyi diplomata élettörténetének kapuján.
A cím sokértelműsége is tanakodásra ad alkalmat. A főhős érkezik meg – tudáshoz? Felismeréshez? Istenhez? Mindezek hiányához? –, vagy hozzá, nála, benne érkezik meg a test, a lélek, vagy valamely ezeken kívülinek a jele? Az erős (néha kissé egyszerűsített vagy elmosott) történelmi, politikai-ideológiai kötődések fölé nő a megérkezés-misztérium metafizikája.
Keserű Ilona két festményét használta fel a borítóhoz Hrapka Tibor könyvtervező. Ezek az érzéki, behatoló-kifolyó hullámvonalak – a festőnő „csigolya”- és „ív-ábrázolásainak emlékeivel – értelmezően segítik az olvasást. Ahogy e színfoltok és vonalak az anyagiban a nem anyagit tárják fel, úgy képes Pályi András a legnyersebb testi leírásokat a test feletti, a nem testi szolgálatába rendelni. Baróti ifjúságától kezdve aktusszerűen veszi birtokba az életet (vagy fordítva: az élet – események, eszmék vagy személyek által – aktusszerűen igázza le őt). A Megérkezésben az is szeretkezés, ami nem az (vagy, megint, fordítva: a szöveg ugyan nem tudhat – és nem is akar – dezerotizálttá válni, ám a szeretkezések mindegyike nem fiziológia eseményként is értelmezhető).
Ha a művet a rendszervált(oz)ás eddigi talán legjobb regényének nevezzük, óhatatlanul a transzcendáló lélekkrónikát vetjük háttérbe, a pszichologizálás mikroklímájába avatkozunk bele. Az én – és annak nyilvánossága: a sors és a történelem nem választható el egymástól. Valószínű, hogy bármely epikai konstrukció csak akkor érkezik meg önmagához, ha rendelkezik ezzel a vonással, adománnyal. Dolgozik, hat a nano objekt, melyről Mohás Lívia ír.
A test egyik mezőjéből a másikba áttolódó, áttolható, mikro ezredrésznél kisebb anyag, amely képes „áthatolni, vándorolni az erek és szövetek falán, egyik szervből a másikba” – s tán az én-ből a nem én-be is.