Mitomesék, grafikatúrákkal

Magyarországon az ír kultúra iránti erősödő érdeklődés főleg az ír zene kedvelésében és bizonyos magyar-ír érzelmi azonosulásban, részleges történelmi sorsazonosításban nyilvánul meg. Az
Ír mítoszok és legendák
gyűjteménye, Lady Augusta Gregory először 1904-ben kiadott, máig meghatározó fontosságú munkája a műalkotássá rendezett-stilizált ír múlt és tudat mélyebb megismerését szolgálhatja. Az Istenek és harcosok című szép kötet közreadása a General Presst, a publikálásért a legtöbbet fáradozó Pődör Dórát és az öt fordítót dicséri. Az íróként, színházszervezőként is jelentékeny szerző (aki irodalmi polgárjogot igyekezett kivívni az ír dialektusú angol nyelv, az ún. kiltartan számára) népköltési gyűjtőútjaival, a feldolgozott dal-, rege- és legendakinccsel hazája irodalmának utóéletében is maradandó szerepet játszik. A magyar olvasó, aki a szövegek fordulatosságától, költőiségétől és különös levegőjétől elragadva halad előre s befele a számos kis fejezet erdejében, shakespeare-i hangulatokat érzékel, az Arany-balladák egyikével-másikával sejt rokonságot, s akár a ma Európa-szerte közkedvelt modern ír dráma javát is társítja a csaták, menekülések, harci és szerelmi kalandok, titkok és csodák e könyvével.
A fentebbihez hasonlóan illusztrálatlan, tehát inkább felnőttekhez, mint gyerekekhez fordul az
Orosz varázsmesék
válogatása, A tűzmadár (Magvető). A 19. század közepi, Afanaszjev-féle alapvető gyűjtemény 1957-es, Vlagyimir Jakovlevics Propp nevével fémjelzett reanimálása szolgált a Hermann Zoltán szerkesztette kiadvány bázisául (így meseelméleti tanulságok is levonhatók). A címek, nevek az orosz kultúra több ágának géniuszait felidézik, hiszen sokakat ihlettek meg – Puskintól, Muszorgszkijtól Stravinskyn át a jelen nyersebb hangú íróiig, képzőművészeiig, színház- és mozivarázslóiig – az itt fénylő-sötétlő mesék. A mítosszal való összefüggésükről, a „mitológiai iskoláról”, a „meteorológiai módszerről”, a morfológiai közelítésről az Utószó tájékoztat. Morozko, Baba-jaga, Medvefia Iván, A csudaparipa, A kígyó-királykisasszony: jobbára ismerős alakok és történetek (többségük képek nélkül is lebilincselő esti mese). Függelékként néhány ponyvamese csatlakozik (a feltűnő sajtóhibát ritkán vétő Magvető a Tartalomban szép elírás-szót „alkotott”: ponyvmesék).
Kedvencem az a két oldal, melyben az eszes bolondok egyikét ki kellene végezni (a királylány ugyanis megfejti a találós kérdését – bár görbe úton), de nem teszik; a harmadik rejtvényt pedig „lusta elmondani” a mese, úgyis a harmonikus befejezés felé tartunk. Az Egyperces novellákat (Tardos Tibor francia Minimythes-fordításötletéből szerzett nevükkel: minimítoszokat) sorjáztató Örkény István szerette az ilyen (részint szabályszerűtlen) mintákat, a közismert szövegpreformációkat: a mesét, a találós kérdést, a viccet, az újsághír sablonját. Ezek mind közös gondolkodásra ösztönöznek, de a kollektív tudatot egy kis írói „antianyaggal” meg is lehet bolygatni. A „Hozott szalonnával…” könyvcím az
Apróhirdetések 1900-tól 2000-ig
tárgymeghatározású kötet élén Örkény nevezetes egypercesére, a Budapestre utal: az atompusztulás után nem telik el sok idő, s a teljes kihaltságban, az egerek tengerében máris megjelenik egy cédula: „Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné”. E hirdetés, valamint egy másik egyperces, az Apróhirdetés a „védjegye” Gáti István album alakú összeállításának (alcíme: A huszadik század apróban), melyet a könyvunikumokra fogékony Fekete Sas helyezett elénk. Csupa lefényképezett apróhirdetés-kivágat; összesen vagy hétezer! Korszakonként csoportosítva. Halálhír kerülhet jutányos vásárlási ajánlat mellé; láb nélküli, meglopott hadirokkant bánata a 20 éves érettségi találkozó örömének szomszédságába. Az „igazi”, nem montázsolt újságoldalon – máig – nem ekként van-e? A tanulságosan, nosztalgikusa, kritikusan, ezerféleképp egymásra olvasható mikroszövegek önmaguk illusztrációi is, akár tartalmaznak képi elemet, akár csak betűkből állnak. Remek ötlet, (az adatolásban is) gondos kivitel, 20. századi mítosz/antimítosz. „Egyperces” történelem. Minden olvasó „kiírja” belőle a maga sorsának egy-egy állomását, s „beleírja” a saját „hirdetését”.
Bolgár apró írások
követik egymást a válogató-szerkesztő-fordító-utószóíró Szondi György Magoncok és morzsák című – úgymond – „szódzsungelében”: „2671 bolgár műparány 168 szerzőtől. Szemelgetni köztük jó, nem időfaló, derűre, töprengésre való”. Az aforisztikusság uralkodik a versikékben, versekben, glosszákban, rövidtörténetekben. Ekkora merítés mellett Szondi nem biztosíthatta az egyenletesen magas színvonalat. Bizonyára nem is akarta. A körkép és a karakter izgathatta. Műfajilag homogenizáló, specifikus egyszemélyes bolgár irodalom-panorámát festett fel. Remekművekkel, vándor-szólásokkal, bökpoénokkal, „mondhattam-írhattam volna én is” gegekkel. Weöres Sándort eszünkbe juttató egyszavas vers (Szabadság: „Gyermekidő” – Ivan Teofilov) éppen úgy akad benne, mint Pentagram, képvers, lírai naptár, sms-költészet, jegyzet, mikronovella. Illusztrációként Ivan Gazdov erős fekete foltokból és kontúrokból fogalmazó grafikatúrái keltenek fanyar mosolyt. Grafikatúra! Kié a kifejezés? Gazdové? Szondié? Timár György a Karinthy-paródiákat keresztelte el karinthkatúráknak.
Grafikatúra. Egy-egy mitomese (ez mintha az én szavam lenne…), egy-egy minimítosz valamennyi.
Tarján Tamás