Minden kézbe könyvheti könyvet!

Fery Antal egykori plakátját felhasználva röpteti Orosz István képzelete az idei, 78. ünnepi könyvhét magasába a szárnyas paripát. A Minden kézbe könyvet! szlogent kissé megtoldva azon kiadványokból válogatok, melyek e sorok írásakor – május közepén – már kinyomtatva várják az ünnepet.
Ferdinandy György
egy évtizedek óta emésztő-gondolkodtató lelkifurdalás múltvallató, önéletrajzi krónikájával gyarapítja mai epikánk uralkodó főtémáját, az apa-tematikát. A bolondok királya nem más, mint az élete delétől évtizedeken át, 1974-ben bekövetkezett haláláig kórházban, elfekvőben, sokáig elmebetegek között vegetáló, mozgásképtelen édesapa. Az Orpheusznál közrebocsátott tényregény egy szinte mindig tiszta értelmű, olvasó, sakkozgató – emelkedett önfegyelemre, környezete vigasztalására is kész – volt sikeres orvost elevenít elénk, akire azonban az önmagából kiforgató depresszió és más kontrollálhatatlan állapotok periódusai is rátörhetnek. Az akkor negyvenéves Dokit a nyilasok verték nyomorékká (büntetésül) a II. világháború vége felé, a Hűség Házában. 2004-ben a Terror Háza nem ültet emlékfát: hajdani életmentő hősiessége ugyan tény, de „nem találtak erre élő tanúkat”. Ferdinandy állandó idősík- és szöveglüktetésben tartja a könyvet. A familiáris beszámoló, az apa diktálta rövid sorsrajz, az 1956 után távol élő fiú sajátos árvaságának, világfutásának öntépő-önigazoló számvetése, az anya- és testvérkép, a valódi bolondokról készített írói pillanatfelvételek együtt formázzák az életműbe szervesen illő-kívánkozó szép kötetet, amelyben a fanyar irónia is munkál. A motívum- és formulaismétlések ugyan a szaggatott matéria hiányaiból fakadhatnak, de ritmust is adnak a fájdalmasan lirizált, egyben kemény anyagú prózának.
Takács Tibor
(aki már maga sem adós egy emlékezetes aparegénnyel) nyolcvanadik születésnapjának küszöbén Balkáni barangolás címmel jóval vidámabb tárgyat dolgoz fel: gépkocsin és tolóhajón tett hajdani utazásainak emlékét (Bába Kiadó). Ő is műfaj- és textusszembesítéssel, alkalmanként egy kis időbontással villanyozza fel regényes beszámolóját. Két fiának naplójából rendre idéz, szívesen közli élményközvetítő, általában megkapóan romantizáló verseit is (mondhatni kis kötetnyit). Az életkori és beszédmódbeli szemszögek váltakoztatása, a historizáló, útleíró részek tartalmassága, a párbeszédes epizódok élettelisége annak is érdekes olvasmányt kínál, aki járt ott (és úgy), s annak is, aki nem. Lényeges serkentő, hogy az élményvágyon kívül mindig mozgolódik, „jegyzetel” az írói kíváncsiság, az alkotói terv is, a „látnom kell, hogy megírhassam!”, a „láttam, s majd meg is írom!” erkölcse. Még az a pedantéria is élvezetes, amely Takácsot mintha nem engedné lemondani egyetlen szép formájú kavicsról, egyetlen hangulatos alkonyról sem. A három nagy rész a címe alatt értelmezést, jelölést nyer, s a fejezetcímek is elbeszélgetnek a kifejtő alcímekkel. Így társalog Takács Tibor az olvasójával – s benne élő énjeivel is. „Amit elhoz a szem és a lélek”: az egyik alcím minden utazók ars poeticájának kulcsa vagy a kincsestár-tudat jelmondata is lehetne.
Czine Mihály
a megidézettje az Ötvös László által írt-szerkesztett könyvnek. Találó a Czine Mihály népközelben cím (Nap Alapítvány). Két évig diákja, majdnem húsz évig, oktatóként – egybenyíló szobákban – egyetemi kollégája voltam Czinének, a Látóhatár szerkesztőségében is két évtizedig dolgozhattam mellette. Remegtem előtte, amikor doktori disszertációmat bírálta, s csodáltam jókedvét, kapcsolatteremtő leleményességét messze földön, az Újvilág terein. Ismerni véltem, tiszteltem, atyai barátként szerettem – egyéniségének ellentmondásos mivoltában is (hogy megfért benne a nagyvonalú, kópés ember mellett a purifikátor!). Az 1999-ben elhunyt irodalmár, professzor ismerős arca néz vissza ebből a kötetből, melynek dokumentáló bősége nem kétséges, létrejöttének személyes indítékai is méltánylandók. A kezdetleges nyomdatechnikával, alig élvezhetően kivitelezett összeállítás azonban esetleges, szakszerűtlen. Szerény színvonalú szépliteratúrát és némi baráti hazabeszélést is el kell viselnünk. A kompiláció deformáltsága folytán úgy csúsznak el hangsúlyok, hogy az már a történeti, irodalomtörténeti hitelességet is kikezdheti. Éber kritikával kell tehát forgatni ezt a („bibliásnak” is szánt) könyvet; és annyi szeretettel, amennyivel Ötvös útra bocsátotta.
Czine Mihályhoz nem
Nádas Péter
írói világa állt közel, ám korai novelláiban is észlelte már a tehetséget, a tallózó folyóirat főszerkesztő-helyetteseként szívesen pártolta művei újraközlését. Bizonyára bekerülne a Czine-könyvtárba a Testre szabott élet című tanulmány- és kritikagyűjtemény is. A Kijárat Kiadó értékes Kritikai zsebkönyvtár sorozatának 9. kötete a Saját halál és a Párhuzamos történetek című Nádas-opuszok kritikai visszhangját vonultatja fel, Rácz I. Péter gondos válogatásában és szerkesztésében. Nem könnyen befogadható – a második esetben élénk diskurzust kiváltó – alkotásokról van szó. Igényes olvasónak, magyar szakos középiskolás vagy egyetemista diáknak nagy segítség a biztos minőségérzékkel egybeszerkesztett recepció. A csupán forrásjegyzékben említett elemzések közül – véleményem szerint – Radics Viktória eszmefuttatását terjedelmessége ellenére is be kellett volna illeszteni a kötetbe. Örvendek is, hogy a házi kolligátumban nekem megvan. De mikor jutok újra hozzá az áttekintéséhez? Több száz könyvheti könyvvel a kézben…?!
Tarján Tamás