Majd emlékezni jó lesz

József Attila főleg variatív szövegkapcsolódásai miatt érdekes versének címe elsőül valóban egy J. A. emlékét idéző, centenáriumi kötet bemutatásához szolgál. A Ráday Könyvesház
36 fokos lázban
című, 12 magyar költő jelölésű, a fekete és fehér színekkel, a vonalformákkal eleve dialogizáló gyűjteménye (tervező: Czakó Zsolt) tizenegy mai (jobbára fiatal) poéta egy-egy versét igazítja az ünnepelt, a Nagy Tizenkettedik kiválasztott darabjaihoz. A szövegek angol műfordításban is olvashatók; a kortársi költemények egy-egy, kevésbé leterhelt nyelvre ültetve is. A szerkesztő-szereplő Jónás Tamás ezen kívül három, elég brutális portrérészletet állított élre (Nagy Lajostól, Fejtő Ferenctől, Arthur Koestlertől), a lírikusok „esszétöredékekkel” is jelen vannak, és sajátos módszerrel (egyik-másik, ritkábbnak számító idegen nyelvet pedig csak a művelt emberfő azonosítja). A vállalkozás, mint kompozíció és emléktárgy nő fölébe önmagának – mivel a J. A.-művek véletlenszerű, de aligha vitatható sora mellett a friss alkotások idegen nyelven nemegyszer érdekesebbek, mint amennyire jók, sikerültek magyarul. Az egészen azonban átüt az elképzelés eredetisége, az olvasással ünneplés bölcselete és szeretet-ihlete.
„A «ma», az természetesen mostanság is kocsmának mutatkozik” – utal Téray János vallomása az Ars poeticára. De miért ne mutatkozhatna a jelen – nemesebb perceiben – kávéháznak is? Frank Aliona és Zeke Gyula
Kávézók kalauza
című összeállítása (az előbbi tökéletesen elkapott felvételeivel, az utóbbi az ész, a szív és a kávé igéit hirdető, várostörténeti mormolásaival) József Attiláék hajdani kávéházait is felidézi (még Nagy Lajostól a Budapest Nagy kávéházat is, melynek kulcsregény mivolta a költőre [„Gerlei”] nézve oly dehonesztáló, tévesztett). Csöllei Balázs tervező a kávébarna szín felől mozdította a narancssárga és más testvérszínek tartományába a kötetet. A mai Budapest kávéházainak egy csoportjáról, „kaffára”, „kavánára” emlékeztető vendéglátó-ipari intézményeinek néhányáról kap útbaigazítást és értékelést az olvasó a képzőművészeti és szépirodalmi vonásokkal ékeskedő, a vendégforgalomra kissé nyilván ható munkából.
Tömörkény István testi valója kevéssel előbb rebbent ki Szegedről, mint ahogy József Attila úgy-ahogy otthonos lett a városban, vagy inkább egy-két környező, nevezetes településen. A Nap Kiadó In memorian sorozata
Hajnali sötétben
címmel eleveníti Tömörkény emlékét. Lengyel András összeállításának egyik érdekessége, hogy alig érünk a mintegy 360 oldal egyharmadához, máris az író, újságíró, könyvtárigazgató halálhírét vesszük. Az érintett szerint „kissé zavaros” életrajz tehát hamar lezárul, hogy a hangsúly az utóéletre, az életmű és a művek értelmezésére essék (a „zavarosság” ott kezdődött, hogy Tömörkény 1903-ban még azt írhatta: sohasem járt a városban, ahol született. Ő, a tősgyökeres szegedi ugyanis a ceglédi állomáson született – atyja a vasúti vendéglő bérlője volt -, kereszteléséhez is kihívták a papot. Két évvel később aztán „hazakövetkeztek”, anélkül, hogy a kisgyermek igazi ceglédi levegőt szívott volna). Móra, Juhász Gyula, Kosztolányi, Krúdy, Ady, Móricz, s még hosszú a sor: kell-e nyomósabb érv az ő szavuknál Tömörkény zsenije mellett? A mai kutatók – Németh G. Bélától Péter Lászlóig – ugyancsak perdöntőeket állítanak tanulmányaikban, s az Írók tükrében fejezet főhajtásai (Déry, Illyés, Weöres, Németh, Vas, Szabó Magda, mások) is őszinték. De meri-e valaki géniusznak nevezni Tömörkényt – a József Attila-évben?
Baráti társaságban hallott, igen érdekes (labilis?) fejtegetés rendel ezúttal egy negyedik könyvet is az előbbi három mellé. Kompániánk szóvivője szerint
Glen Gould
és József Attila (virtuális, elképzelhető) viszonyát a lehető legteljesebb szótértés jellemezte volna. A vélekedés megfogalmazójának egyáltalán nem a zene a szakterülete, ám a legnagyobbak közé számító előadóművész válogatott írásainak Tiltsuk be a tapsot! című gyűjteményéből (Európa) lélektani és atiláris argumentációval vezette le (J. A-idézetekbe torkolló) nézeteit. Persze Gould magyar megszólalásához a fordító Barabás Andrásnak és Csuhai Istvánnak is köze van. A zongorista szellem nem pusztán olyan eszmefuttatásokban él tovább, mint például a Sibelius zongoramuzsikája. Még érdekesebb a Glenn Gould öninterjúja Beethovenről, aztán a Lemezek egy lakatlan szigetre (különös tekintettel A Nagy Könyv-játék „mit vigyek?” dilemmájára), a gyöngyöző Streisand mint Schwarzkopf, s a Grieg és Bizet zongoramuzsikája, melynek megszorításából – (továbbá: bizalmas figyelmeztetés a kritikusoknak) e sorok írója is kamatoztatni igyekezett a kamatoztathatót.
Tarján Tamás