Könyvek, kisszék, könyvek

Az összecsukható, barna kisszék, ez a lécekből rótt, egyszerű tákolmány lassacskán ötven éve került a birtokomba. Mondhatni, akkor adták alám. Csodák csodája, ma is megbír, sőt akár órákig tudok üldögélni rajta, pedig majdhogynem bababútor. Nyilván a nosztalgia teszi oly barátságossá (ma is egy kuckóban áll, vagyis a szélső könyvespolc és egy sudár fiókos szekrény között). Egyetemista koromban néhány barátom is elirigyelte, vizsgák előtti közös felkészüléskor kiváltság volt őkelmét elfoglalni. Aki rátelepedett, az vitte a prímet a feladatok kidolgozásában: a kisszék-esszék megírásában.
Sajnos, manapság ritkán ülhetek rajta. Ugyanis a könyvújdonságok pulpitusaként szolgál. Egy album vagy lexikon jobbra-balra lelóg róla, de ha tornyot púpozok rá, húsz kötetig biztosan nem dől le.
Ma a kisszék kínálatából válogatok.
Elsőként a Magyar Nagylexikon 15. kötetét, a hasonló nevű kiadó friss portékáját kínálja. Pon-Sek; nagyjából: Ponce és sekrestye között. A tartózkodó elegancia, a pontosság, a lényegre törés: mint eddig is. Garantált minőség. Olyan címszó-óriásokkal, mint a reneszánsz, olyan csemegékkel, mint a rokokó. Kedvencem a Róma szócikke, pontosabban; egész szócsaládja: a császárok, a római naptár, a Római Magyar Akadémia. Aztán, visszalapozva: hány kor, hány világ csak a P+R parkolás-közlekedés relatíve modern tudnivalója; az élő félmúlt: Puskán Ferenc – mint a lexikonban is “Öcsi” –; a múlt, például Prokofjevvel. Talán e kézikönyv bizalmas segítsége nélkül is körülírhatnám valamennyit, mégis az itteni fogalmazás világítja meg, hogy esetleg épp a lényeget hagynám ki, máskor terjengős lennék.
Hiba: örömtelien kevés. Hiányosság: amennyi a sorozat vége előtt négy kötettel már nem bírálható és nem módosítható koncepcióból meg a terjedelmi korlátokból következik. A “könyves” szemnek nagyon hiányzik a Rowling, Joanne K. címszó. Ha valakire, a Harry Potter-fabulák szerzőjének munkásságára biztosan nagyon sokan kíváncsiak lennének – s elsőül alighanem a Magyar Nagylexikonhoz fordulnak…
Jöjjön Az idő története (vagy ahogy a Perfekt könyvremekén tipografizálták: az IDŐ története). Eredetileg egy 1999 decemberétől 2000 szeptemberéig megtekinthető nagy angliai kiállítás katalógusa, az ezredforduló bűvöletében és “a két nulla” riadalmában. Katalógusnak egy kissé vaskos, könyvnek egy kissé nehezen forgatható, ám oly dús, problémakezelésében oly nagyvonalú, illusztrációival oly kápráztató, hogy minden rendű-rangú olvasót, érdeklődőt levesz a lábáról. Kristen Lippincot szerkesztette, de az övé mellé Umberto Eco és E. H. Gombrich nevét nyomtatták kiemelt “húzónévként” (előbbinek egy friss írása olaszból, utóbbinak egy 1974-es esszétanulmánya németből lett angollá, s ezzel a “kerülővel”, Soproni András és fordítótársai tollán magyarrá). Eco ilyeneket ír például az időképzet, az időfelfogás, az időmérés, az időábrázolás, az időbölcselet e nagy összefoglalásában: “Sosem hagyunk fel azzal, hogy az időről a tulajdon testünk nézőpontjából gondolkozzunk… magunk is időmérő eszközzé válunk… Milyen szerencse, hogy halandók vagyunk! Így mindenkor ellenőrzésünk alatt tarthatjuk az időt!”
A lapok alján végeláthatatlanul és rengeteg nyelven futnak az időtagolás alapszavai. Például a hét napjainak a nevei. A magyar nap-sor az észt után és a török előtt. (Az angol kiadásban csak hat napunk volt, a hétfö és kedd “összevonása” miatt, csötörtökkel, s nem a hétfő kezdte mint fő, hanem a vasárnap.) Egy japán dísztárgy, a zodiákus “tizenkettesét” egyetlen mesterfaragványba sűrítő necuke, egy évszázadokkal ezelőtti soklapú napóra Hans Koch műhelyéből – minden felületen külön tűárnyékvetővel –, az esendőségünkre és hívságunkra figyelmeztető vanitasok mintaművei, és még vagy négyszáz ábra; okos elemzések és frappáns eligazítások. Nagyon sok idő kell Az idő története áttekintésére!
Az idő – az eltűnt idő? – lovagja, írója (is) volt Krúdy Gyula. A Márai Sándor életművét gondozó (a karácsonyi könyvvásáron a Történelmi regények két kötetével jelentkező) Helikon Kiadó az “atyamesterről” sem feledkezik el. Bölcsics Márta és Csordás Lajos Budapesti Krúdy-kalauz címmel szedte ábécébe – a szűkítéseket, kihagyásokat is alaposan megindokolva – az életmű idevágó kulcsfogalmait, helyszíneit, motívumait. Megint elsőre a “könyves szem” kutakodása – s persze hogy nem maradt ki például Ráth Mór könyvesboltja (eredetileg a Váci utca 5. szám alatti Vastuskó-házban, később a Vörösmarty téren). Egy Krúdy-novella az író saját főművét, A vörös postakocsit rakta a kirakatba! Külön címszó a Ráday utca (ahol a kisszék egykor mellém szegődött), ma néha napokig: könyves utca. De érdektelenebb-e Luft Rézi nyilvánosháza (az Ady Endre éjszakái szerint Luft Teréziánál “a poétának mindig volt megvetett ágya és szobája”); a Gyapjú utcai német színház; maga a pesti nyelv; a Kék Macska mulató (a Blaue Katz)? A kalandozás néha leválik a Krúdy-oeuvre-ről, s akkor esszéizáló, hangulatos főváros-történetté is fényesül; néha viszont nehézkesen szövődik a regényekhez, elbeszélésekhez: nyögvenyelősen magyarázza el a Krúdy-vonatkozást.
Ady szerelme: Ada. Könyvpremieren már bemutathattam e könyvékszert, ne ismételjem tehát magamat. De legalább adassék hírül, hogy – Varga Katalin szerkesztésében, Hegyi Katalin tanulmányával, T. Nagy György tervezte gyönyörű kivitelben – napvilágot látott a Petőfi Irodalmi Múzeum, az Argumentum Kiadó és az Ady-életmű Alapítvány kötete, melyhez néhány levél felbukkanása adta az apropót (meg a költő születésének 125. évfordulója). Ady a saját nevéből képezte (1912-ben) e múzsájának fantázianevét. Részint talán a Léda név ellenében, hiszen akkor közelgett a nevezetes elbocsátás. Meglehet, feleségül is kinézte magának (két gyermeket nevelő és férjezett…) hölgyet. Nem az Ada-versek jelentik Ady szerelmi lírájának csúcsát, a versek kis csokra, a két személy levelezése, az elemző tanulmány, a szép fotóanyag – és a kapcsolat hátterét képező szanatóriumi miliő megjelenítése – azonban becses Ady-dokumentummá avatja a kiadványt.
Apa és fia, Csepreghy András és Csepreghy Henrik szenvedélye a képeslapgyűjtés. A marosvásárhelyi képeslapoké. Üdvözlet Marosvásárhelyről címmel és 1866 és 1944 közötti anyag javát rendezték sajtó alá. Sebestyén Mihály derűs-meditatív előszava azt is elregéli, a két szerző miként vette rá a jóbarátokat, hogy minden lehetséges helyen betérjenek “az antikok várába”, s keressék a még hiányzó anzikszokat.
A jól felépített, szépen kivitelezett mű a Mentor Kiadót dicséri (a vásárhelyi könyves műhely újdonságai közül a Teleki Téka Emlékkönyv 1802–2002 jelentősége és sokrétűsége miatt külön is említést érdemel). A képeslapkiadás történetétől a felvételeken látható épületek, események, tények rövid értelmezéséig valamennyi részlet érdekes – és továbbgondolható. (A lapok címzésének, pecsétjeinek, kézírásos szövegeinek kevesebb figyelmet szentel a történelemre és a várostörténetre koncentráló szerzőpáros.) Kultúrák, vallások, hagyományok egymás mellett – olykor egymás ellen – élése, politikai hatalomváltások kihatásai, tervek, sorsok emelkedői és buktatói, híres és névtelen emberek mindennapjai tükröződnek a képeslap sajátos kivágatában. A könyv kitágítja a város falait: nem szükséges marosvásárhelyi lokálpatriótának lenni ahhoz, hogy ezt a művet megszeressük – és megértsük.
Benkő Samu tanulmányt, előadást, jegyzetet, nekrológot, kisportrét, önvallomást egyként tartalmazó, mégsem elegyes kötete, az Alkalmak és szavak (Polis, Kolozsvár) hol közvetve, hol kevésbé közvetve segít is a képeslap-történelemnek (és alakítóinak, átélőinek) az igazát és a dilemmáit mérlegelni. E bölcs szövegek részint maguk is “anzikszok”, vagy a tudós “levelei”, az összegzés magasából.
Hat-hét könyv. Mind szép karácsonyi ajándék.
Hat-hét könyv. Még talán tizenöt választ el attól, hogy ülhessek a kisszéken.