Kép, regény

A Középkori magyar templomos könyv (Panoráma) egy múltját őrző (s kiváló műemléki állapotú) ország reményét kelti az olvasóban. Tóth József jobbára fényben fürdő felvételei, Sperlágh Sándor helységnév-magyarázatai és takarékos leírásai olyan szakrális építményeket mutatnak be, amelyekre valóban gondot visel – illetékes szakemberei s a hívek révén – a köz. Az egy templomra jutó általában két színes fénykép a részletekre és a belső terekre csak kivételes alkalmakkal koncentrálhat. Inkább a tájba ékelődő (építészeti) jel, a magát „örök” idővé stabilizáló, s a história rétegeiből rakott istenháza jelenik meg, a nem vallásos emberben is mély esztétikai gyönyörűséget keltve, az elmúlt századokat a mával összecsúsztatva. Remek ötlet a fényképes-térképes tartalomjegyzék: a középkori magyar templomok „bélyegsora”.
„Volt egyszer egy századforduló” – áll a Pozsony… Anno… című, régi képes levelezőlapokat felsorakoztató album bevezetőjének élén. A könyvbarát szemével nézve sok ugyanazon századforduló volt, van (az 1901-es „fordulásra” gondoljunk), mivel e hajdani évtizedek és hangulatok nosztalgikus megidézését már számos rokon kiadvány vállalta. A Méry Ratio szerzője, Keszeli Ferenc azzal újított, hogy az önmagukban is regényes (sokszor kézírásos szövegeket, érdekes üzeneteket, „titkokat” tartalmazó) képeslapok mellé kor- és tárgyleírás helyett egy laza regényt ontott: a kétdimenzióssá préselt világot a tárcanovellákra és fragmentumokra alapozott epika három dimenziójában keltette új életre K. Székházi Lénárd. A vágtornóci vízimolnár hétgyerekes özvegyének második legidősebb fia, az ácsinas úgy vág neki az ismeretlennek (Pozsonynak), hogy minden iménti szóval egy csapatnyi történet kíséri őt. Keszeli a történeteket csak megpendíti, nem terjeszkedik az illusztrációk rovására, de amit a régies nevek zenéjéből, az ántivilág groteszk pillanataiból, a presburgi múltból a szavak erejével és játékos fantáziával ki lehet hozni, azt – az ezernyi lehetséges rekonstrukció egyikének – mesteri írókézzel kihozza. Remélem, ez a kötet is sokakhoz eljut (köztük a régi Pozsony legköltőibb költőgetőjének, Ébert Tibornak az asztalára is).
A szép magyar könyvek versenyében Prohászka László Szoborhistóriák című munkája sem indul esélytelenül. A Városháza kiadványa fővárosi szobrokkal és szoborsorsokkal szembesít, ezernyi érdekes tudnivaló mellett kritikai észrevételeket és javaslatokat is megfogalmazva. Prohászka például a Duna-korzó Shakespeare-szobrát szívesebben látná a Nemzeti Színház környékén alakuló szoboregyüttesben. A szerző sosem csak a szobrot nézi, hanem urbanisztikai környezetét és történelmi mögöttesét is (s, láttuk, egyszer-egyszer a lehetséges jövőjét is). Képzőművészeti alkotások szakszerű és világos megjelenítésével, visszafogott – és ihletett – kalauzolással szeretteti meg velünk, a szobraival nem mindig szerencsésen bánó, művészeti kérdésekben nem mindig a legszerencsésebben döntő, viszont – kétségtelen – a maga „szobor-arcára” kényes metropoliszt. A legjobb (szobor)portré-fejezetek (Rudolf trónörökös; Kossuth Lajos; Andrássy Gyula és József Attila (!); Déryné; Guszev és Rulikowski stb.) társaságában különösen érdekesek a több műre kiterjedő ismertetések. (A Millenniumi emlékmű; Az Operaház szobrai; A Szoborpark stb.). Ha néha egy kicsit bonyolult követni Prohászka sétaútját, a Művészek mutatója, a Tárgymutató és a (Budapesten kívülre vonatkozó) Helymutató segít. Elkelt volna egy fővárosi közterületi mutató is, hogy utca, tér stb. alapján is kereshetőek legyenek a szoborművek.
Páratlanul gazdag és informatív képanyag, nem kevés dokumentum – és az objektivitást a szubjektivitással együtt vállaló közelítésmód avatja lebilincselő olvasmánnyá ifj. Papp László Édesapám, Papp Laci című, Harc ringen belül és kívül alcímű életrajzi könyvét (Tinta Könyvkiadó). A nemzet egyik sikeres – és példaképpé magasztosult – fiáról nem könnyű megfelelő hangot találva írni; s nyilván különösen nem könnyű e feladat a háromszoros olimpiai bajnok ökölvívó gyermeke számára. A „képzelt interjú” rugalmas forma az életregényhez, de azt indokolatlanul erős betűtípussal jelölt beékelések (s a Papp Laci tényleges nagyságára, sportolói zsenialitására vonatkozó ismételgetések) széttördelik, néha meg is kavarják a szöveget. Az indulat el-elszabaduló hangjait meg lehetett volna fékezni. A kulcskérdés itt is (mint nemrég Kő András Papp-könyvében): miért nem teljesedhetett ki Papp profi bokszolói karrierje? Az ifj. Papp László körvonalazta válasz mellett erős érvek szólnak, de a kérdés még nem kerülhet le a politika- és sporttörténet napirendjéről.
Juhász Jácint arcai címmel a korán elhunyt színművésznek állít album-emléket Péterffy Gabriella és a Bíbor Kiadó. A sok fejezetkezdő idézettől (is) líraian átfűtött, de értékeléseiben mértéktartó a szöveg, mely a különféle helyekről, közlőktől származó részek tipográfiai elválasztását, egyben „összeolvashatóságát” ügyesen megoldotta. A szerző a kiegyensúlyozott kor- és pályarajz nem minden állomását kívánja hosszabban szemlélni és szemléltetni, s meglepően keveset bíz a színi- és filmkritika emlékezetére: citátumaimat a minimumra redukálja. Ehelyett szép szerepelemzéseket nyújt, bőséges filmográfiát és teatrográfiát mellékel, hitelesen kapcsolja össze a kis tényeket” a megformált alakokkal és Juhász Jácint egyéniségének adottságaival. Járt utakon haladva hozta létre sajátos arcú könyvét Péterffy Gabriella.
Újra megjelent – átdolgozott kiadásban Kőbányai János Heller Ágnessel készített interjúregénye, a Bicikliző majom (Múlt és Jövő Könyvek), Képregény feliratú (de 1996 utáni, friss fényképet nem publikáló) fotótárral. A vállalkozás mind a szóra bírt filozófus személye, mint a szabályszerűtlen kérdezésmód okán eseményszámba ment és megy a hazai interjú-irodalomban. Ezúttal nem célunk a textus mérlegelése, a mű kritikai megítélése. Inkább a korrekció képességére, erkölcsére hívjuk fel a figyelmet. Nem csupán Heller 75.születésnapja, hanem az alapkiadást ért bírálatok (azaz egyes tévesztésekre, pontatlanságokra vonatkozó kifogások) is azt diktálták, hogy a Bicikliző majom – Heller kvázi-interjú bevezetésével – elnyerje ezt az újabb alakját. Nem őszinteségének foka tompult, nem az éles megnyilatkozásokat szívta vissza a kötet, az elemi közlések sem váltak lekerekítettebbekké. Ez az életregény – amely miatt, úgymond, Heller Ágnes nem talál kiadót a maga írta, újabb önéletrajzára! – a revideálásra való készséget, tehát a folyamatos töprengést reprezentálja megszólított és megszólító oldaláról is.