Előkönyvhét

Legmegbízhatóbb szellemi időmérőink egyike, a háromnegyed évszázada – egy zökkenőt nem számítva – rendületlenül “ketyegő” ünnepi könyvhét ismét egy kerek könyves esztendő leforgását jelzi. Igen: bár lehetséges másféle időszámítás is, a könyvszakma könyvhéttől könyvhétig is kiszabja a maga 365 napját. E sorok május 3-án íródnak, ám a krónikásnak bizony nem könnyű megállnia, hogy a hozzá legkorábban elérkezett két ünnepi újdonságról – Méliusz Józsefnek a Pont Kiadónál, valamint Dobos Istvánnak a Csokonainál megjelent könyvéről – ne szóljon már most. Persze a Budapesti Tavaszi Könyvfesztiválra időzített kiadványoknak s más műveknek köszönhetően tagadhatatlanul “előkönyvheti” hangulata van már, a hivatalos lista sok jóval bíztat (ezúttal tényleg főként a kortárs magyar szerzők nyomatékos jelenléte folytán is), a könyvbarátok számolhatják, “még hányat kell aludni” a megnyitóig.
Az AB-ART (Pozsony) gondozta Gutaütöttek balladája című versgyűjteményével könyvheti szerző lesz Monoszlóy Dezső. Markáns alakját jól ismerhetik, akik már dedikáltattak vele kötetet a Vörösmarty téren vagy másutt: sugárzó aura veszi körül a füstfellegeibe és anekdotáiba burkolózott költőt, prózaírót. Legutóbbi verseskönyvét a Méry ratio (Somorja) tette közzé, Magam vagyok Kelet s Nyugat címmel. A cím nem csupán metaforikus énkép, önfelnövesztés. A Budapesten (1923-ban) született, sokáig Csehszlovákiában élő és tevékenykedő, majd egy ideig Jugoszláviában letelepedett, s hosszú ideje bécsi lakos Monoszlóy lelkébe, nyelvi tudatába Európa a végleteivel írta bele magát. E válogatott versek olvasója – aki tulajdonképpen a “válogatottak válogatását” kapja: a lírai életmű esszenciáját – mégsem a szövegek kontinentális vagy univerzális tájoltságára figyel fel először, hanem arra az intellektualizált erotikára (vagy erotizált intellektualitásra), mely az 1944 körüli kezdetektől a Vasárnap illata 2000-re datált szemelvényeiig átjárja – életerőként, termékenységképzetként 0ľ a textusokat. Monoszlóynál az élet szent okokból élni akar, de e bizonyosság pátoszát a versek a negáció, a szkepszis és az irónia közvetítésével, közvetettségével tudatósítják. Születést és elmúlást összelátni: talán leginkább erre törekszik a költő. Ahogy a pár éve papírra vetett Vampirella összegzi: “Mostanában egy vízirózsára / a vampirellára gondolok / a vérengző virágra ki míg / nőstény mindig ölni fog // de ha porzója nő és férfi lesz / kitárulkoznak a mézes ketrecek / porzó-hágcsókon nyitott az égi táj / száradó szárnyam napfényt inhalál”. A rímtechnika aritmiás-szép verdesése éppúgy megragadja az értelmet, mint a lezáró szókép neologizmusa s az egész “medália” képzőművészeti és bölcseleti telítettsége.
Az Emberbotanika merengése (“Megint született valaki ma éjjel. / Ki lesz belőle? / Mozart, Buddha, Hegel, / vagy ismeretlen senki?” és a Lódalok groteszkuma ( “Gizinek hívnak / sarkantyúz Sándor”) között, és még számos póluskettős feszében elhelyezhetők a már-már rakoncátlanul gazdag formavilágú, olykor a játékelvnek engedelmeskedő versek. A fő szólam azonban – legalábbis ebben a válogatásban – a némely várakozásokkal ellentétben mégsem örök ifjúság és az emberi megérés két bibliai tulajdonnévvel történő konfrontálása: “Ki hitte volna / Benjamin / Matuzsálemként / ülsz a parton…”; “ott kalimpálsz / majd Benjamin / tenger és ég közt / végtelen / pajkos mennyi / kavicsok / ugrándoznak / a térdeden” (Bejnamin). A gunyoros-komoly Post futurum “Nemsokára szoborrá válok…” kezdése és hasonló érzületre utal. Mivel szobrok ritkán tudják új és új köteteiket dedikálni, ezt a beígért átváltozást tanácsos elhalasztani még egy-két évtizedre.
A palatinus Kiadó Magyar képzőművészek önéletrajzait nyújtja át a Születtem… sorozatban (a Curriculum Vitae elnevezés lekerült; az “Önéletrajzok – önvallomások” elnevezés rejtve rákerült a könyvfolyamra). A szerkesztő Csiffáry Gabriella ezúttal sokkal szerencsésebb kézzel dolgozott, mint az író- és a színész-autobiográfiák esetében (bár jegyzetelése továbbra is egyenetlen, például Martyn Ferenc és Szántó Piroska Kossuth-díját “eltünteti”, s egyébként is pontatlan az adatolásban, névírásban. Igaz, a nyomdahibákról aligha ő tehet). A 99 főt számláló névsor némi esetlegességében is reprezentatív; a szépírói művek, a levelek és a hivatalos iratok egyként megfelelnek a tágan értett önéletrajz fogalmának. A 19. Század elejétől a 20. Század végéig nagyszabású történeti és művészettörténeti horizontot nyitnak az egymással szövetkező szövegek, él a könyv (még olyan szomorú tényben is, hogy a Pátzay Pál által tanárutódjaként megnevezett Patay László épp nemrég távozott az élők sorából). Az időrendi linearitás mellett olyan olvasatokat is ajánl az igényes gyűjtemény, mint például a Ferenczy család tagjaitól való sorok együttes áttekintése.
Önéletrajzok után egy életrajz: Marx József pazar könyve Szabó István filmrendezőről, Filmek és sorsok címmel (Vince Kiadó). Gyönyörű a tomusz (Gyuska Györgyi tervezte), másképp szép, mint az előzménynek is tekinthető Jancsó Miklós-pályakép volt. Bár a tudós szerző most is korrekten, egyenesen bemutatja, miféle évtizedek milyen szakmai díszletei között jutott el hőse az Oscar-díjig (tehát a személy története mellett ismét írja a szakma történetét is, sőt: benne egy kissé a saját élettörténetét), beszédmódja kevésbé érdes, mint a Jancsó-könyv esetében. Marx József empatikus követője a sok tekintetben poetikus rendezőként számon tartott Szabó munkásságának: már a fejezeteket kezdő versidézetek is – Radnótitól Petriig – a lényegre világítanak. A műelemzések, méltatások úgy gördülnek Marx olla alól, mintha egyetemi szemináriumon szólna: személyesen, mégis szakszerűen; a fő kérdéseket megválaszolva, de más problémák továbbgondolását a hallgatókra (az olvasókra) testálva.
Erős vitairat-jellege is van a műnek. A magyar szakkritikával megbékülni most is csak részben tudó szerző perújítást kér a megfelelően nem értékelt Édes Emma, drága Böbe esetében; szellemes és helytálló okfejtésekkel eléri, hogy Szabó “korai” és “későbbi” (nyomatékosan személyes, illetve historizáló tárgyú – itthon forgatott, illetve jobbára a nemzetközi filmipar áramában készített) opuszai között ne törést, hanem átmenetet (és összefüggéseket) lássunk. Nagy anyag, szuverén komponálás, megkerülhetetlen szakmunka – mely mégsem némítja el évtizedekre a Szabó-ceuvre kutatását: nem eltorlaszolja – kitágítja az elemzők, filmteorerikusok mozgásterét.
E kis szemle írása közben is többször fordultam a Corvina monumentális újdonságához, Bartos Tibor kétkötetes Magyar szótárához. Egymást magyarázó szavak és fordulatok tára: igazít el a megjelölés (a Rogertezaurusz és a Póra Ferenc-féle szótár nyomán). Az évtizedek szorgalmával gyűjtött és strukturált szókincs, nyelvünk e sajátos “egésze” nem csupán a szavakból, beszédből és írásból élőknek (a tanároktól a műfordítókig megannyi kasztnak) szolgál használatára és gyönyörűségére, hanem mindenkinek, aki szereti bevenni magát a nyelv őseredejébe. Figyelem, az első olvasás, az első használat esetleg nem lesz könnyű (a kötetnyi mutató segítségével sem): szokni kell a Bartos személyiségére, világképére rávalló, szubjektív, a tudományosság szempontjából nemegyszer vitatható elrendezést! A 301 fogalomkörből például a 90-100. körüliek a következők (szinonimák, szócsaládok ezreivel): Sok, ismétlés, Számlálhatatlan, Nem sok, Senki, semmi, Szám, Számítás, Lajstrom, Egy, Együtt, Kettő, Kettős, Felezett, Három, Háromszoros, Harmadolt, Négy, Megnégyszerez, Negyedrész, Idő. Ezek nem teljesen egymáshoz igazított “hívószavak” (kétséges, hogy lehetnének-e azok). Az amúgyis is kissé “kilógó” Lajstrom rokonértelműi között felbukkan a kntókönyv – s mert egy “somogyi pógárnótából”, máris egy kissé regényesen, s más lelőhelyek kárára. Az irnyítószám szó is tán túl sok asszociációt szabadít fel a (Postleitzahl, zip-code) zárójelével (nem minden szó kap ilyen támogatást). Ha azonban ráérzünk Bartos maximalizmusára, észjárására, akkor ez a tárház nem egyszerűen lenyűgöző produktum: – eleven, káprázatos matéria.