Ékiratok

Nem árt, ha emlékezés és dokumentálás együtt kalauzol a múltba, noha nem elkötelezett szövetségesei egymásnak. Hogyan is lennének, hiszen – mint a nemrég (október 16-án) a nyolcvanadik életévét betöltő
Günter Grass
céloz rá rövid idő alatt elhíresült Hagymahántás közben című önéletrajzi könyve lapjain (Európa, fordította Győri László) –, emlék és emlékezés is hajlamos egymás ellen munkálkodni. E memoárból két dolog világlik ki bizonyosan: a szerző nagyszerűen rajzol hagymákat, és (ez – is – Nobel-díjashoz méltóan megírt betéte a műnek) évtizedek óta hűséges a lettera márkájú (ma már nem gyártott) Olivetti írógép(ek)hez. Mivel a szó olaszul betű(készlet), levél stb. jelentéssel bír, többes számban pedig (lettere) bölcsészettudományt jelent, továbbá (belle lettere) a szépirodalomra utal, a vallomásnak (alkotó és antropomorf munkaeszköze kettős önportréjának) finom mögöttes jelentései nyílnak meg. A vártnál jóval nagyobb (gyakorlatilag a jelenig ívelő) időt átfogó emlékirat indázó története az egyik legbelső hagymahéjon az egy életen át feledett-elhallgatott titkot-tényt „hántja”: Grass a II. világháború végidején az SS katonai alakulatában teljesített szolgálatot. A múltat be kell vallani: az évtizedek óta következetesen antifasiszta író gyónását, meakulpáját, körvonalazott penitenciáját (amely akár az olvasók feltétlen bizalmát is megvonhatja) őszintének és bűnbánónak fogom fel, fogadom el, mert a könyv sodró erejű (töredezettségében-tagoltságában és némi terjengősségében is homogén) teljesítmény. Igaz, helyenként más (ennél maradandóbb) Grass-regények és regényfigurák kölcsönfénye révén is, és a (kései-megkésett) nyílt szó ellenére épp az „eredendő bűn” egyenes megvallásától való, mentegető-magyarázó idegenkedéssel.
Az 1984-ben elhunyt
Franz Fühmann
Műfordítói műhelylevelek – Briefe aus der Werkstatt des Nachdichters, 1961-1984 című „posztumusz megszólalása” természetesen nem szabályos emlékirat, hanem egy missziót (néhány magyar költő: Vörösmarty, József Attila, Radnóti, Nemes Nagy és mások műveinek német nyelvű tolmácsolását) idéző korrespondenciális krónika. Az igen szép kétnyelvű kiadványt (pernobilis edition – Engelsdorfer Verlag/Argumentum Kiadó) a levelek címzettje, (Paul) Kárpáti Pál, irodalmunk németországi „nagykövete” teszi közzé. Tartózkodóan bölcs kommentárjait tipográfiailag jobban el lehetett volna választani a hetvenhat levélszövegtől és a néhány kitűnő versátültetéstől (ahhoz is búvárkodni kell egy kicsit – 19. oldal –, hogy kiderüljön: a sajátosan egyéni hangú leveleket Kurdi Imre fordította nyelvünkre).
Az egykori Német Demokratikus Köztársaság költőinek élvonalába tartozó Fühmann vívódó meditálással és ironikus rezignációval szemlélte az irodalmi életben elfoglalt (egyre ellenzékibb) vitapozícióit, illetve magát az irodalmat (pontosabban az irodalmi gépezetet, intézményrendszert). Bár levelei szinte tisztán szakmai jellegűek (a magyar nyelvet nem beszélő, nyersfordításokból dolgozó utánköltő a főszereplőjük), mind a közelmúltbeli kelet-német, mind a magyar irodalmi és közélet nyer bizonyos, a politikától sem idegen reflexiókat (például – nem egyszerűen a Budapest–vidék ellentétről –: 6. levél), más küldemények pedig koncepció és program megejtően nagy tervezeteivé kerekednek (például: 40. levél).
Jankovics Marcell
filmrendező, polihisztor a „kellemetlenül éles hangzású” lék szó nyomatékosításával alkotta a meg kétkötetes Lékiratok (Helikon) az emlékiratokból elvont-csonkolt címét: „…az utóbbi években úgy jöttek föl »iratok« a múltamból, mint a fókák levegőt venni a lékhez”. (Kell-e mondanom, hogy a fenti Ékiratok összefoglaló cím meg a Lékiratok jelentésesnek szánt rövidítése?)
Ezer s egy okom van, hogy teljes rokonszenvvel olvassam Jankovics elsősorban meghurcolt, az 1950-es évek első felében hosszú időre bebörtönzött édesapjának igazságot szolgáltató memoárját. A jókora „báty–öcs” korkülönbség ellenére összeköt minket az egyházi iskolai neveltetés, a helyenként érintkező sors, egy kis származási (örmény) rokonulás; s persze a régi barátság. Amennyire elválaszt, annyira közel is hoz világképünk, vérmérsékletünk (nota bene: csillagjegyünk) különbözősége. Empátiával és ámulattal olvastam a bőségesen illusztrált életrajz 743 oldalát, a plasztikusan megelevenítő kor- és arcképeket, a külön szöveggé szerveződő 751 epikus lábjegyzetet. Az élete első tizenkilenc évét pásztázó, de időbontásosan napjainkig csapongó emlékező kérlelhetetlen morális indulattal ítél akkor, ha a vétkesek (személyek, ideológia, korszak stb.) számára nincs mentség, de (még ha sokszor nehezére esik is) mérlegelni igyekszik, ha legalább enyhítő körülmények felmerülnek. Önképe pátoszosan-ironikusan pontos egykori(-mai) önmagáról. Midőn politikai heve mértékvesztő kitételekre és kifejezésekre ragadtatja itt-ott, nem tartok vele.
A mű – egyes jelzései szerint – viszonylag rövid idő alatt készült. Lendülete és stílusszínessége felülmúlja strukturáltságát. Egy-egy szöveghelyek és némely kifejezések használata zavarba ejt (az ükapa fia a szépapa? Nem fordítva inkább?). A szerkesztő, Steinert Ágota nem lehetett könnyű helyzetben. Azért sem, mert mint gyerekszereplő, ő is a „nagytörténet” egyik megelevenítettje. „Apropó opera. Pandának volt egy unokatestvére, Vili néni, aki Sarkadra ment férjhez, egy Mosonyi Jenő nevű körorvoshoz. Mosonyiéknak volt egy nagylányuk, Márta, aki vesebajban szenvedett…” – az indokolt vagy kevésbé indokolt apropók, elkalandozások (és a túlzó részletezések) vagy kétszáz oldalt rápakolnak irodalmunk e megint új műfajú, sokadik aparegényére. Evvel együtt is érdekes, felkavaró, eredeti olvasmány a Lékiratok. S talán Jankovicsnak is kezébe kerül (bár, mint írja, alig tud németül) Fühmann Vörösmarty-fordítása, A vén cigány nyelvismeret nélkül is érthető gyönyörű refrénje: „Herz und Glass sind voll mit Weh, mit Wein, / geig, Zigauner, laß die Sorgen sein”, illetve a befejezés: „füll dein Herz dann mit der Freude Wein, / geig, und geig, und laß die Sorgen sein”.

Tarján Tamás