Babitsolás

A Holmi júliusi száma, benne Bodor Béla Babits Mihály-palimpszeszt című paródia- és parafráziaverse volt az első jel idén: kiadósabb Babits-(újra)olvasásra kellene időt szakítani (Bodortól azóta már a Radnóti- és a Kosztolányi-átiratot is láttam. Nyilván ciklus vagy kötet terjedelmet kérő gondolatok foglalkoztatják a szerzőt: egy sajátságos magyar líra-, sőt szövegtörténet). Az említett személyes olvasási programot közérdekűvé teheti, hogy – szóljunk róla most, hiszen Babits születési évfordulója november 26-án van – az életmű kritikai kiadásának keretén belül (az Akadémiai Kiadónál).
Babits Mihály levelezése
Az 907 és 1909, illetve 1909 és 1911 (júliusa) közötti levelekkel bővült (két kötet már korábban napvilágot látott). A sajtó alá rendezők: Szőke Mária, illetve Sáli Erika és Tóth Máté; a lektorok: Buda Attila, illetve Éder Zoltán, Téglás János, valamint az egész vállalkozást szerkesztőként, koncipiálóként is fémjelző Sipos Lajos. Pár sorban legfeljebb körvonalazni lehetne, miért nélkülözhetetlen a fiatal költő, a helyét nem találó tanár, a kapcsolataiban tájékozódó férfi személyisége és műve megértéséhez ez a majdnem hatszáz tételnyi, szakszerűen gondozott anyag. A kiadás precizitásán és következetességén, a jegyzetelés pontosságán és részletességén is érződik az egész sorozat markáns eltervezettsége és publikálási lendülete. A Jegyzetek korrajzként is jól funkcionálnak, minuciózusak, de lényegre törőek. Esetleg mégis akadó kifogásainkat talán a pár lapnyi illusztrációs függeléken szemléltethetjük (1909-1911-es kötet). Ki az a szerző, akinek gyűjteményéből az 1. fénykép való? – nem tűnik ki. Egyetlen épület még nem „Szekszárd 1910 körül” (8), a könyvborítók fényképeinél (12., 13., és főleg 6. – mert az egy Paulovics István-könyv Reviczky Gyuláról) beszédesebbnek ígérkezne néhány más kézírás reprodukciója, vagy szívesen látnánk Babitsnak a 364. oldalon említett, levélre rótt „fejrajzait”.
Minek tagadjam: a könyvespolc, az ábécé véletlene, a szomszédosság adta az ötletet, hogy – írni róla amúgy is régi adósságom – felüssem a Végtelen beszélgetés interjúit, azaz a
Balassa Péter művei
sorozat 2. kötetét (sorozatszerkesztők – a Palatinusnál -: Beke Judit, Czeglédi András, Korányi Margit, Tóth-Barbalics István). Vajon hányszor ejtett szót a nyilatkozó Balassa – Babitsról? Negyven interjú szerepel itt, az első 1986-ból való, az utolsót a halála éje előtti estén adta. Tizennyolc hivatkozásra, célzásra, okfejtésre bukkanunk. A klasszikusokat illetően az egyik élhely Babitsé (a messze legtöbbet hivatkozott alkotó kortárs: Nádas Péter – hiszen Balassa a róla írt monográfiában nem csupán egy oeuvre-ről összegezte vélekedését). A gyűjtemény, ahogy mondják róla: e „szíves kalauz” remek segédlet az esztéta, a kritikus, a tanár, a közíró és közszereplő Balassa munkásságának megértéséhez, sőt, egy-egy passzus, gondolat szerves része is a „főmű”-nek. A Név- és a Tárgymutató segít tájékozódni ebben az odaadóan összehozott és vigyázott emlékmű-állító könyvben. Minimális jegyzetek nélkül azonban egyik-másik szöveg homályos, félrevezető, meghökkentő. Így a legjelentékenyebb, legterjedelmesebb beszélgetések egyike: az, amelyiket a példásan felkészült és empatikus Kelevéz Ágnes, a neves Babits-textológus készített. Éppen ez teszi a leginkább problematikussá az ellenőrizetlenség (Hajdu Ráfis kritikus, az irodalompolitikához közel került szerkesztő nem 1978-ban, hanem 1980-ban hunyt el), a belső használatra (a Petőfi Irodalmi Múzeum számára) szánt szöveg belterjes reflektálatlansága (hogy például Pándi Pál egyetemi tanár, főszerkesztő „benne volt” Hajdu öngyilkosságában), hibát indukáló kijelentés (a Tádé Sándor szerzői név már valóságos névként kerül a Névmutatóba stb.). Persze a félreérthető vagy tisztázatlannak tetsző momentumok „a jövőből olvasva”: amikor majd a tényleges értekező és kritikai művek megjelennek, a maguk világos, behatárolt helyére kerülhetnek.
József Attila-énekek
címmel igazán eredetien elgondolt, vegyes műfajú kötetben tiszteleg a géniusz előtt Fenyvesi Félix Lajos. Élen egy szép, kompilált invokáció, utána egy játékos variáns, a Születésnapodra, majd hamarost egy „tripla hommage”: a cím – A föltámadás öröme – Adyra, a mottó – „Magad emésztő, szikár alak!” – Babitsra irányítja a József Attilát kutató tekintetet. Tömören képzik meg erőterüket az interjúk, fragmentumosságában egy ívű az Árvazsoltár hol lirizált, hol publicisztikus epikája. Költő írta az egész könyvet, aki néha (sajnos) nem tudott és nem akart ellenállni a morózus, közhelyes aktualizálásnak. S maga a költő készítette a rajzokat. Ha fénykép után, akkor is egyénítve. A 67. oldal montázsába Fenyvesi Félix Lajos beleírhatta a József Attila életében is fontos színhely Hódmezővásárhelyet (ott jelent meg e könyv, az Önkormányzat támogatásával).
A [Magad emésztő…]-ről, József Attila Babits-támadó költeményéről nemrég, a pesti bölcsészkaron Kenyeres Zoltán tartott revelatív konferencia-előadást, megokolva, miért nem nyomtatták – nyomtathatták – ki a szöveget szerzője életében. Ez is lényeges kérdés a „babitsolás” univerzumában. Az véletlen, ám szimbolizálódó kis tény, hogy Babits születési évfordulója és József Attila halálának évfordulója (december 3.) egymásra néz a naptár oldalpárján.
Tarján Tamás