Átjáróház a panteon

Skribler, firkász, az irodalom napszámosa: ilyesféle megnevezésekkel illeti a történetmondó Csike Alfrédot, aki Bayer Béla.
Árnyjáték
című novelláskötetének peregrinus főszereplője. E közepesen kiváló férfiú tárcanovellák során át hányódik, de azért nem kell félteni őt, mindig elvergődik a női karok kikötőjébe, netán egy (légi) kikötőbe, igaziba. A röpke históriákban szerencsésen találkozik (és szikrázik össze) az egzotikus táj (merthogy Csike mindig Délre vágyik) és a hazai valóság, ahol a provincia magyar költőjét a cefre égeti a sírba. Derekas intellektuális, kortárs művészeti töltés és sűrűsödik a minimalizált írásokba, Frida Kahlótól Roman Polanskiig illannak a nagy neve k, amelyekhez a maga szerény (immár szövegszerkesztős) világában berendezkedett főhős ugyan nem méri talentumát, de azért képes a tisztes tehetsége szerinti létezésre, s ha nehézségei támadnak, iróniája átsegíti a bajon. (azon is, hogy a panteon biz’ huzatos).
A jelenleg Németországban élő Bayer könyve a szekszárdi Babits Kiadó újdonsága. Kellemes olvasmány, a csöndesen kommentált, humorral ellenpontozgatott diskurálás hangnemében, egyértelmű önéletrajzi zománccal. Néha a szövegek felülete, esetleg teherbírása kisebb, mint amennyi egy olyan elbeszélésekéhez kellene, amelyet akár Krúdy úrnak is elpostázhatna kései tisztelője. Szuvenírek? Orchideák? Primulák? – kérdezhetnénk (metaforikusan) a többes számú címekkel. Ezek is, azok is. Olyan textusok, amelyek az eddigi tizennyolc (német vagy magyar nyelvű, lírai vagy prózai) kötet után szépen kitöltik a tizenkilencediket.
Nemlétező dolgok
- ezt a címet adta enyhe regényességgel szervezett, a Kosztolányi- és a Krúdy- (meg egyéb) hatást nem tagadó elbeszélés gyűjteményének Balogh Tamás (Szegedről indul a könyv, a Bába Kiadótól). A regényzsugorításra az Átlag regénye cím és egy-két más elem is utal. A szellemesen alakított munka fő tárgya alighanem a tudatkettőződés, sokszorozódás, az én (akár az elbeszélői én) alig-alig behatárolható státusa. Ezt a többszöröződést, vagy legalábbis duplikálódást a Balkéz kettő olvasása különösen megerősítheti a magunk valószínűleg szintén nem osztatlan elméjében.
A szerző (irodalomtörténész is) egyik legfontosabb prózapoétikai eszköze a Balogh Tamás tulajdonnév játszatása (az iménti Balkéz szóban és más változatokban is ott van a név – csempészáruképp). A közeg pedig, amelyen e név átfűzi magát, a (tervezett kért) regényírás közege. Tehát Balogh igen jó könyvében az a meghatározó, hogy mennyire nem regény, ám (hiábavalóan!) az akarna lenni, annak a lenyomata. Annyira nem regény, hogy az egyik elbeszélés egyik fejezete (hagyományos regénymintákra) azt ígéri, hogy benne „sok minden történik”, majd a teljes fejezet ennyi: „Reggel Átlag kávét főz, megissza. Egész nap a regényét írja, s a világban eközben sok minden történik”. Amikor épp tizenegy éve az akkor tizennyolc éves Balogh Tamás első könyvéről írtam (Egy füzet magánélete volt a címe, s ádáz derűvel csupa rosszat mondtam róla), egy másik művet (regényt) is elemeztem, jelezve, hogy „az ötletkönyvek homokzsákja” húzza le. Immár örvendező derűvel jegyzetelve ki sok jó a Nemlétező…-ből, az ötlet túlhatalmát, olykori zsákutcáját azért szóvá teszem.
Bár Balogh biztató alkotása sem trükkregény, Bayer összeszőtt tárcái sem vál(hat)nak azzá,
Az emberiségkölteménytől a trükkregényig
című irodalmi tanulmánykötet, Milosevits Péter villódzó okossággal fogalmazott szakszövegeit ajánlhatom „kísérő olvasmányul” is (ELTE BTK Szláv Filológiai Tanszék – az igen szép és nívós Opera Slavica Budapestinensia – Litterae Slavicae sorozatban. Sorozatszerkesztő: Lukács István). Az 1952-ben született, szépirodalmat és író egyetemi oktató gondolatgazdag Jancsó Miklós-tanulmányai mellett elsősorban a szűkebb szakterületét érintő eszmefuttatásokat, kritikákat fogott össze, ám ha a szerb vagy a horvát irodalomról szól, akkor is hozzászól magyar és nemzetközi kérdésekben (például a „farmernadrágos próza” terminussal illetett irányzathoz). S ugyancsak elmélyed a (posztmodern) trükkregény kérdéseiben. „Trükkregénynek nevezem azokat a regényformájú prózai műveket – írja -, melyek szerzője elveti a közvetlen mimetikus narrációt, és olyan információkat iktat a könyvbe, melyek révén azt a látszatot kelti, hogy az éppen olvasott szövegnek van egy másik létformája is, s a kezünkben tartott regény csak változata egy állítólagos – általában fiktív - « eredetinek ».Önmaguk határait szétfeszítő, remek gondolatok! Megjegyzem azonban, hogy a kategóriát érdemes lenne már mérlegelni. Szerintem a szerzői név használata (például: Esterházy Péter helyett Csokonai Lili) vagy bizonyos utalástípusok még nem eredményeznek trükkregényt; a véltnél talán titokzatosabban, áttételesebben, ritkábban jön létre a „másik létforma”.
Tarján Tamás