A színház szőlőskertjében

Hívogatóan szép könyvsorozat lett a Gutenberg tér, mely egy korábbi folyam helyébe lépett, s a Gond-Cura Alapítvány és a Palatinus Kiadó együtt jegyzi. A. C. Bradley Shakespeare tragikus ellemei című munkája a nyitány. Elegáns, barna borító, okos-gunyoros embléma, belül drappos papíron szemnyugató laptükör. A fülszöveg minimális életrajzi adataiból ugyan -- kis logikával -- kideríthető, hogy ez a mű bizony 98 esztendeje íródott, mégis előnyös lett volna, ha a kötet (Hévizi Ottó, Kardos András vagy Vajda Mihály sorozatszerkesztők egyikétől, esetleg a higgadt tempójú fordítást készítő Módos Magdolnától) utószót kap. Úgy tűnik, ez a második tomusz, Ivan Illich A szöveg szőlőskertjében című kommentárjánál is csak véletlenszerűen történt meg: a textust magyarra átültető Tóth Gábor érezte szükségét, hogy a könyv "főszereplőjéről", a 12. században élt Hugo de Sancto Victore személyéről és műveiről közölje a közölhetőt. Ez azért is hasznos, mert Illich eszmefuttatása sokszor hasad (indokoltan) két részre. Az egyik a tényleges kommentár, a másik -- s ennek Az Olvasás Éve is aktualitást ad -- a könyvalapú -- "könyvbeli", bookish -- tanulási technika háttérbe szorulása, illetve az ábécé mint technológia és a szöveg mint tárgy leírása.
Visszatérve a könyveit egyetemi előadásai nyomán koncipiáló Arthur Cecil Bradleyhez: a hátsó borító ismertetésének írója -- akárki is volt az -- elég szerencsétlenül vonta el ebből megfontolt professzori beszédből a következőket: "A dráma nem szükségképpen színházi ügy. A színházi előadás ugyanis csak egyszerűsíteni tud, márpedig a shakespeare-i dráma lényege, miként a regényé is, hogy egyidejűleg teszi a dolgokat természetessé és bonyolulttá". Nos, a dráma szükségképpen nem színházi, hanem irodalmi ügy, és a shakespeare-i és a nem shakespeare-i dráma lényege sosem volt és sosem lesz azonos a regényével, mert akkor a dráma regény, vagy a regény dráma lenne. S hogy a színház csak egyszerűsíteni tud?! Mit? A drámát aligha, mert az (a szöveg) csak egyik összetevője a (álljon most itt ez a kifejezés) színjátékegésznek. Drámát (irodalmi művet) csak az olvasói befogadás "egyszerűsíthet" vagy "bonyolíthat". Ha a színház "egyszerűsít" vagy "bonyolít", vagy csinál a fából vaskerikát, akkor azt önmagával mint színházzal teszi.
Bradley egyébként az eredeti cím (Shakespearean Tragedy) szerint nem jellemeket, hanem négy tragédiát (a Hamletet, a Lear királyt, az Othellót és a Macbethet) vizsgál, módszere szerint pedig leginkább drámai cselekménymeneteket, amelyekből visszakövetkeztet a jellemekre, az (előrebocsátott) summázatban pedig a shakespeare-i tragédia szubsztanciájára. Beszédmódjának jellegzetes fordulata a "szerfölött kétséges" és az ehhez hasonló megszorítások. Ez az óvatos okosság -- ítéletalkotó dinamika helyett javaslattevő meditáció -- teszi egy évszázad múltán is érdekessé és érvényessé a Matthew Arnold szellemi örökösének tartott tudós vizsgálódását. Noha azóta számos -- esetleg korszerűbb és komplexebb nézetrendszerű -- művel gyarapodott a Shakespeare-filológia, Bradley előadásai ma is azt a képzetet keltik: jó lehetett nála Liverpoolban, Glasgow-ban vagy Oxfordban diáknak lenne.
Bár a színháznak inkább cseresznyéskertje -- azaz Cseresznyéskertje -- van (sok-sok előadása, amelyeket Csehov színműve nyomán hozott létre), miért ne tarthatnánk meg a szőlőskert-metaforát, színházi tárgyú könyveket pásztázva? (Illich erre vonatkozó szavai: "amikor Hugo olvas, szüretel: begyűjti a betűsorokról a szemeket. Ismeri Plinius megjegyzését, hogy a pagine -- a. m. lap, oldal -- egymással összekötött szőlősorokat is jelenthet. A könyvlapon lévő sorok az egyes szőlőtőkékeket összekapcsoló spalír lécei".) Merő Béla, a kitűnő zalaegerszegi rendező, a sokoldalú színházcsináló tankönyvszerű kötete a színjáték -- színész (Új Mandátum). A cím játéka, hogy kisbetűvel kezdődik, s hogy a borítón a színt pirossal, a játékot fehérrel, a színészt szürkével nyomtatták a fekete alapra, s a címszerkezetnek szószerkezetes, asszociatív olvasatai is lehetségesek, mindjárt legkézenfekvőbben a színjáték-színész.
A színjátékszínész esze fogadhatja be leginkább az Előszó írására is nyilván örömmel vállalkozó Bécsy Tamás drámaesztétikájához igazított gyakorlati összefoglalást, melynek alcíme: közelítések a színházesztétikához és Sztanyiszlavszkij módszeréhez. Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij nagy horderejű színházi gondolatépítménye ma már bizonyára egyetlen színész vagy rendező számára sem tűnik olyan tárháznak, amelyben egy előadás megalkotásának minden szükséges "kelléke" jelen van -- de a zseniális orosz mester arra a közönyre sem szolgál rá, amely manapság mifelénk egyre inkább osztályrészéül jut.
Merő Béla egy-egy kanonizálódott sztanyiszlavszkiji pontot nem számítva jócskán modernizálja -- és a szerény terjedelem folytán szükségképp, ám nem zavaróan egyszerűsíti -- a vizsgált színházesztétikát. elementárisabbnak és praktikusabbnak a második nagy fejezet bizonyul, mert míg az első, A színjátáék verbális és nem verbális elemei jobbára mintakövető összegzés, addig A színészi munka elvi alapjai Sztanyiszlavszkij rendszerében a színész belső és külső (önmagán végzett) munkáját, valamint a szerepben végzett munkáját is becsülendő tömörséggel, invencióval tárgyalja. Igaza van az útra bocsátó mesternek, Bécsy Tamásnak: a könyv "félretolja azt a meg nem gondolt gondolatot is, mely szerint az elmélet idegen a rendezés konkrétsága számára".
Bános tibor, a sajtódokumentumokra alapozó, személyiségcentrikus színháztörténeti kutatás fáradhatatlan szakembere az Athenaeum 2000 Kiadó felkérésére írt portrékönyveiben a gördülékeny stílusú, egyéniségláttató portretizálás mintapéldáit nyújtja. Ehhez persze az is kell, hogy maga mögött tudja a színháztörténeti: a "színházportretizáló" búvárkodás termékeny évtizedeit.
Újabb könyvei roppant népszerű színművészek pályarajzát adják, de ez önmagában még nem biztosítaná sikerüket. Nélkülözhetetlen például az a szakmai önkritika, amellyel Bános Jávor Pálról szóló könyvének 1978-as alapszövegét kezeli, s ahogyan továbblép ahhoz a megfogalmazáshoz képest. Jávor születésének nemrégiben ünnepelt 100. évfordulója kiváltképp aktuálissá tette a mű megjelentetését.
A portrékönyv legszínvonalasabb része az idő előtt megfáradó, külföldre távozó, ott művészi helyét hiába kereső, majd hazatérő, de visszailleszkedni már képtelen, a betegségtől korán leterített Jávor karaterizálása. Ez a rész mintegy "dialógust folytat" az ifjú színész-daliáról szóló, lélektanilag ugyancsak érzékeny passzusokkal.
Az egészében kiegyensúlyozott szövegezésű műben éktelenkedik néhány sajtóhiba és elírás. Azt legalább a tapasztalt szerkesztő észrevehette volna, hogy ha Jávor -- indokolatlanul dührohamot kapva a szerinte túl rövid szünet, a "hajszolás", miatt, s amúgy is fáradtan egy nem eléggé alapos próbafolyamat terheitől -- este kilátásba helyezi az ügyelő megpofozását, az egyfelől még nem "inzultálás", másrészt -- és ez a lényeges -- amiatt nem írhat e nap délelőttjén felmondó levelet igazgatójának, a sajnálkozva válaszoló, az ügyet feletteseihez tovább passzoló Németh Antalnak. Paradox módon Bánost a túlzottan is pontoskodó megörökítés viszi jégre (néhol meg a poentírozó szándék). Mindezt a 179-180. oldalon találja az olvasó (aki még -- a korabeli színházi előírások ismerete híján -- azon is csodálkozhat, miért kellett volna a díszletmunkásoknak az ominózus estén 7 perc alatt lebontaniuk a díszletet: s ha Jávor nem csinál patáliát, az így nyert 4 perccel -- vagyis az összesen 11 percnyi díszletbontási idővel -- olyan nagyon sokra mentek volna-e).
Mindez szépséghiba, de -- mellékes: mert van egy jó "Jávorpalink".