A közép is égtáj

A legutóbbi évtized folyamán különféle kiadók viszonylag sok különböző szimbólumtárat bocsátottak rendelkezésünkre. Ezeknek közös, elemi gondja mindig a kör megvonása, a szócikkek tartományának mérlegelése: mi szimbólum, és mi nem az; miképp legyen épp önmagával arányos, nem túl tág és nem túl szűk a gyűjtemény. (Jobb, ha kissé bő, mint nemrégiben az Enciklopédia Kiadó remek és szellemes Hetes lexikona, amely olyannyira ügyel a kitüntetett szám kísérő jelenségeire, a hetest valamiképp tartalmazó műcímekre – lásd: Heti Hetes –, hogy az ember néha azt hiszi: egy kezén hét ujja, egy percben hét másodperc van. Persze a tárgyát komolyan, szakszerűen kezelő mű cinkos iróniájába ez a játékosság, akár az asszociatív képzelgés is belefér.) A Szukits Kiadónál jelentkező Tokaji Zsolt eleve a nehézségek bejelentésével kezdi: “A kínai jelképek, szimbólumok bemutatására vállalkozó mű, legyen bármilyen részletes, bármilyen terjedelmes, szerzője, szerkesztői legyenek bármily alaposak, bármily körültekintőek vagy épp rigorózusak, sohasem lehet teljes és tökéletes. Ilyen könyvet, lexikont, enciklopédiát készíteni teljességgel reménytelen és lehetetlen feladat. Ez a könyv mégis a Kínai jelképtár címet viseli”.
A kötet aztán be is mutatja e nehézségeket, sőt tetézi mindezt elkerülhető hibákkal is. A mohamedán (ember) önmagában nem jelkép, de a szónak helyet akartak szorítani a könyvben, a nélkülözhetetlen háttértudás érdekében. A Buddha címszó roppant rövid, és a buddhizmussal, valamint az utalásokkal kiegészítve is szegényes, például ahhoz képest, mekkora terjedelmű a gránátalma vagy a harang értelmezése. (Elképzelem, miként dühöngött Temesi Ferenc író, minden kínai tudnivalók tudója, ha kézbe vette a művet…) Egészében mégis hasznos és színvonalas eligazítás ez (bár akár csak a nemrég érintett, a Panoráma kiadta Kína útikönyvben is nemegyszer eltérő magyarázatokat, összefüggéseket találok.) A szerző hitelesen, világosan fogalmaz, felépíti azt a szükségképp redukált jelképvilágot, amelyet munkája szellemi tereként létrehoz. Mélyen elgondolkodtat tömör ismertetéseivel is (köztük: Kínában hagyományosan öt égtájat különböztetnek meg, mert a közép is égtáj; piktogramja a legrégebbi írásjegyek egyike: céltábla centrumát metsző nyílvessző), és valamiképp megnyugtató és gyarapító új ismeret mondjuk az, ha – a színjátszás szócikk szerint, melynek tárgya önmagában szintén nem egyértelműen jelkép – “a kalapon viselt fácántoll azt jelzi, hogy az illető nem kínai”.
Innen – a színháztól – csak egy “lapozás” a Korona Kiadó újdonsága: a Házigazda – vendégségben reprezentatív albumsorozatát nyitó Verebes István-portrékönyv. Odze György tollából, Szebeni András fényképeivel (Jordán Gergely szerkesztésében, Richter Andrea terve alapján), Verebes kommentárjaival fűszerezve páratlanul szép, a képes-vallomásos)-színes-pletykás-olvasmányos) pályaösszegzés műfaját magas nívón kiteljesítő könyv, könyvtárgy keletkezett. Milyen művészszemélyiség a kötet hőse? Alkatának, tehetségének, tevékenységének összetevőit a mozaikos szöveg és a számos felvétel segítségével magunk regisztrálhatjuk és olvaszthatjuk egybe, mert bár nem ritkák az expressis verbis kimondások – szeret rezonőrködni; makacs; keveset, tartalmasan és katonásan alszik (a fontos eseményeket, így egyik gyermeke születését átalussza, főiskolai felvételének híre álmából felköltve éri); nőcsábász és lovag, gyakorlatias és lusta, érzelmes és hűvös stb. –, sem a “megszólító” Odze, sem a “megszólított” Verebes nem kergeti a “teljes” személyiségrajz illúzióját. Keményen megdolgoztak ezért a könyvért, mely nem két-három “összeülés”, hanem idő- és érzelemigényes utazások, visszalátogatások, találkozások, egymást-kínzások eredménye: intenzív emlékezés, mérlegelés és elemzés is kellett hozzá. Odze György a pulzáló hosszú és az odacsapó rövid mondataival úgy dolgozik, mint a jó teniszező. Hosszú labdamenetek; időnként egy-egy ász; néha kettőshiba. Utóbbi főleg olyankor, ha (tudat alatt) verebesebb próbál lenni Verebesnél, meg amikor nem korrigálja az adattévesztéseket. Ha egy most ötvennégy éves, “többházasságos” és többgyermekes művészférfi “legalább száz lakásban lakott élete során”, akkor – és nem a lakások miatt –minden negyedév számít, és nem lehet tájékozódási pont, hogy “Várkonyi Zoltán 1980-ban halt meg”, hiszen 1979 tavaszán hunyt el. Verebes István szuverén értékítéleteit és vélekedéseit természetesen nem –, de a memóriacsúszásait javítani illett volna.
Szebeni András mesteri fotói mindig simulnak a fragmentáló, kaleidoszkopikus szöveghez, egyben külön életet is élnek. Úgy fényképezi a kassai teátrumot – a Divadlo Janka Borodáča felirattal –, hogy Verebest is odalátjuk, pedig ő egy lappal odébb van, a magyar színházban, Kassa Tháliájában (a két homlokzat önmagáért beszél). Az épületfotózás igen fontos e kötetben; persze az arc- és jellemfotózás még inkább. A fekete-fehér képek olykor túlpoetizáltan, túlfilozofáltan mesterkéltek, ám ezek is kiváló kompozíciók. Sőt, a színes felvételek pazar képvilága, dús, informatív narrációja ellenére ezek sorában áll a talán jóserejű Lear-Verebes-kép (43. oldal), valamint a Törőcsik Mari univerzum-orcáján, a szemüveg két lencséjében megbújó Verebes-kettősportré. Ezek is, mint a legtöbb fénykép, többet mondanak önmaguknál (magát Szebenit is mondják). Sugalmazzák, hogy az író-színész-rendező-direktor-műsorvezető “öt égtáj felé” (vagy lelkében a közép uralta öt égtájjal) él. Akár “szereti” valaki Verebest, akár nem, elismeréssel forgathatja e színház- és kortörténetként is olvasható portrét egy talentumos színházi emberről (aki cyranói módon radikális önkritikára képes, már csak azért is, hogy a “külső” kritika ne nagyon legyen ínyére).
A könyv populeritását szolgálják Verebes kedves receptjei: a gasztronómiai kultusz. Szöveg és kép mellett a recepteken kívül szívesen láttam volna még egy-két dolgot. Így a művész kézírását, festményeit. Firkáit akár. Feuer Mária A firka lélektana című könyvének (Akadémiai Kiadó) útmutatása nyomán kísérletet is tehetnék a dekódolásukra. Aligha járnék teljes eredménnyel. Bár a szöveget átjárja a derű fuvallata, bizonyára szakszerű munkának szánták – akkor viszont kétséges, hogy a pszichológia számára minden rajzocska azt jelentse, amit jelképszerűen sűrít. Aki tíz-tizenöt vonalból és egy pontból félig-meddig véletlenszerűen sünt ügyetlenkedik a papírra, “környezetét óvatosan figyelő, fürge, tettrekész ember”? Csak a labdát firkáló személy játékos? És ha a sün után besatírozott négyzet jön (“a firkáló fél a nyitottságtól”), és arra hagyma (“belső keresés”, talán Peer Gyntileg)? Horváth Andrea kedves firkarajzai a Bárd Johanna tervezte narancssárga könyvet abban a terrénumban tartják, ahová leginkább való: a játékos jelképtár közelében.
Liszt Ferenc elég csúnyán írt: pacázott, áthúzott, merőlegesen elfuttatta a sorokat. Rajzocskája nincs azokon a hasonmásokon, amelyek a Liszt-emlékek Szekszárdon fényképoldalait megtöltik. Vendel-Mohay Lajosné nagyon gondos munkáját még 1986-ban tette közzé Szekszárd Város Tanácsa és a Béri Balogh Ádám Megyei Múzeum. Jómagam a minap már a Wosinsky Mór (1907-ben elhunyt apátplébános, régész, múzeum alapító) nevét viselő intézményben vásároltam meg, 25 (huszonöt) forintért. Annyiért, amennyiben tizenhat esztendővel ezelőtt került. Árát nem ragasztották át kis fehér címkével, ráírva (kézzel) azt (mondjuk) 950 forint. Remek forrás. Oldalpárjaiból, tipográfiájából, elmosódott fényképfelvételeiből korhangulat árad, kifejtései a Liszt-életmű egy periferiálisabb adaléka felől is a centrum irányába tartanak.
Huszonöt forint. A Verebes-könyv kétszázhússzor ennyibe kerül. Így van rendjén: más formátum, s megéri az árát. De kérem a szekszárdi múzeumot: ha igazgató úr vagy más illetékes kezébe kerül e pár sor, ne kapjanak észbe, s hadd maradjon továbbra is az a 25 forint – 25 forint!