SZEMMAGASSÁGBAN
A könyöklő Mikes
Tarján Tamás félcédulái

Mostanában a szokottnál is gyakrabban kerül a szemem elé Beck. Ö. Fülöp közismert Mikes-emlékérme. A süveges fejét tenyerébe hajtó, mécavilág mellett töprengve befele néző Mikes Kelemen remekmívű képe az 1908-ra elkészült plakett nyomán a Nyugat című folyóirat emblémája lett. Az elmúlt hetekben sokszor kellett bepillantanom a Nyugat lapszámaiba, dokumentumaiba, kiadványaiba. Kosztolánczy Tibor Ignotusról szóló disszertációjától kezdve egy Tersánszky Józsi Jenő-regény sajtó alá rendezéséig sok feladat késztetett erre. S azon kapom magam, hogy jelen könyvszemlém „emblémájául”, címéül is az éremre történő utalás felel meg, hiszen az áttekintett – 2000 lapnyi – szöveg így vagy úgy kötődik a Nyugathoz.
A Baumgarten Alapítvány Dokumentumok 1917-1941 című, három vaskos kötetet felölelő gyűjtemény – 990 szemelvénnyel – az Argumentum büszkesége, a szerkesztő, Téglás János nagy vállalkozása. Szigorú tudományossága és alapos filológiai vértezettsége ellenére (vagy inkább: részben annak folytán) ez az immár nélkülözhetetlen forrás egy negyedszázad irodalmiságának „regénye” is. Irodalomszociológiai tükör, történelmi-irodalomtörténeti lenyomat. Anyaga a díj gondolatának körvonalazódásával veszi kezdetét – és a kurátor, Babits Mihály halálának esztendejével zárul. Ezt tehát az intézmény nem teljes historikuma, hiszen díjat és jutalmat még évekig (1949-ig) osztottak. Sajátos módon Téglás Bevezetője (mivel eredetileg másutt jelent meg és más célra íródott) az I. kötet élén máris „a célját vesztett alapítvány megszüntetésére” teszi a hangsúlyt, jelezve, hogy 1950-ben a politikai-hatalmi gépezet segélyek osztását még engedélyezte, majd 1950.október 24-én kelt minisztériumi véghatározattal pecsételt meg egy (tényleges folyamatát tekintve) huszonhárom éves hagyományt. Érdemes idézni az összegzést: összesen „126 szépírót és tudományos írót tüntettek ki, közülük ma már csak Csapodi Csaba, Szigeti József és Takáts Gyula, illetve a magát »de iure, de facto« Baumgarten-díjasnak valló Szabó Magda él”. Természetesen a szerkesztőnek meg kellett írnia az 1941 utáni periódus krónikáját, hogy teljesebb képet kapjunk. Az 1941-es határdátum okát már említettük – s mivel e három kötet a Sipos Lajos által szerkesztett (az ELTE BTK Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén gondozott) Babits Könyvtár 8., 9.és 10.kötete, az 1941 és 1950 közötti iratok közzétételére nyilván csupán más keretek nyújthatnak lehetőséget.
Ha lehetséges is „visszafele olvasni” a Baumgarten-díj történetét, jobban tesszük, ha időben előre haladunk, vagy bele-belelapozgatva válogatunk. Egy tragédiát kiragadva (303.számú és következő közlések): „a Baumgartentől” gondjai enyhítését hiába remélő Cholnoky László 1929-ben elkövetett öngyilkosságakor (a Dunába ugrott) egyik búcsúlevelében ezt olvashatták a főkapitányság emberei: „Pirított semmi volt a magyar író utolsó vacsorája. A zsebemben van 70 fillér, azt csatolják a Baumgarten-alaphoz”. (Mindez ne keltse azt a látszatot, hogy a Baumgarten-dokumentumtár egy nemes elgondolás kudarctörténete, vagy Babits elleni vádhalmaz. Az irodalmi élet e szegmense éppen úgy csupa ellentmondás, ahogy az érintett, bemutatott korszak irodalmi intézményrendszerének egésze is.)
Schweitzer Pál irodalomtörténész szakmai életét nagyobbrészt az Ady-kutatásra tette fel, de ez az elköteleződése nem vitte (számos céhtársával ellentétben) a költőhöz rajongó pátosszal, romantizálón közelítők táborába. Egy fájdalmas, nagy élet jussa című új könyvének (Gondolat) is a majdnem-idézet a stilárisan legfelhangoltabb pontja. Voltaképp a kutatói életút metszeteit kapjuk az eltérő metódusú és változatos tárgyú hét tanulmánytól. Az elsőt 1960-ból (Ady versszerkezeteinek néhány kérdése), az utolsót 1997-ből (Ismeretlen Ady-vers az erdélyi román betörésről), s köztük olyat – Ady és Mylitta –, amely nemrég teljes könyvnyi kidolgozást is nyert a szerző tollán.
A kötet a hatalmas tárgyismeret mellett főleg a szövegezési bravúroktól tökéletesen tartózkodó pontosságával, kizárólag a közvetlen szakmai feladatra és célra koncentráló zártságával parancsol tiszteletet. Schweitzer semmiféle zászlóra „nem hímzi fel” a poéta képét (még irodalmi lobogókra sem).
Könyvének szinte rideg jellemzését ő maga nyújtja a Jegyzetben, érzékeltetve, mint jelent több, mint négy évtized (a tudományos átrendeződésekkel, új felismerésekkel, egyes megállapítások esetleges „idejétmúlttá” válásával) az írásaiból válogató szakember számára. Ugyanitt megnevezi azokat, akik, hatással voltak rá. Gimnáziumi magyartanárát, Sós Júliát; egyetemi szeminárium-vezetőjét, Bóka Lászlót; és a kétszer két kötetnyi (de, sajnos, be nem fejezett) Ady-monográfiát alkotó Király Istvánt. Beszédes tény, hogy Király már 1972-ben (Ady Endre I-II.), egyetlen hivatkozás mellett is külön kiemelte Schweitzer tudósi érdemeit, majd 1982-ben (Intés az őrzőkhöz I-II.) már sokszor (tizenegyszer) írta le: „…amint Sch. P. rámutatott…” (A tizenegy tizenkettőnek tűnik, ám a Névmutató készítője egyszer összevétette Schweitzer Pált – és Albert Schweitzert.) Az Ady-kutatásban élvezett primátusára – még túlzott előjogaira is – kényes, filológusként csak a tökéleteset értékelő Király nem dobálózott az elismeréssel. Idéző ráutalásai mindig vagy a teljesítményt méltányolták, vagy a további munkára serkentettek. Schweitzertől átvett adatokra, okfejtésekre előadásain is szívesen támaszkodott.
Új Ady-könyvünk szerencsés kezű összeállítás, mert az irodalomtörténészek, tanárok, versszerető „belügyének” vélhető kérdéskörök társaságában a regényesebb színek, a biográfiai feltérképezések sem hiányoznak, elsősorban Ady múzsáival kapcsolatban. Jómagam az Ady vezérversei gondolatmenetétől villanyozódtam fel leginkább. Egyrészt mert e kötetnyitó költemények (köztük „maradék-költemény” is) még tartogatnak titkokat. Másrészt, mert maga a vezérvers műszó is megérdemli, hogy visszaiktassuk a használatba (és alkalmazzuk kortársi művek esetében is). Nota bene: érettségi közeledtével ebből, valamint a verstani-versszerkezeti tanulmányból (s A háborús élmény Ady költészetében alcímű publikációból) sok Ady-tétel remekül kidolgozható.
Memoár, novellák, portrék: így jelöli meg tárgyát a Burokban születtem című kötet (noran), amelyet Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona írásaiból jó szemmel és okos rendben állított össze Borgos Anna. Már az is érdekes – az Előszóból ki is derül –, miért ez a szerzői név áll a Harmosra magyarosító Schlesinger Ilona: a jobbára Görög Ilonaként, Görög Illésként jelentkező Kosztolányiné (az egykori színésznő) gyűjteményén. Az általában férjének életrajzírójaként ismert Kosztolányi Dezsőné kitűnő tollú írástudó volt, aki azonban, híres és páratlan tehetségű férje oldalán, nem törekedett a nyomatékos literátori identitásra. Özvegységre jutva sem az irodalmi szereplés volt elsődleges célja.
A novellák egy része napvilágot látott (általában a Nyugatban), de sok az újdonság. A Jenő, s még egy-két másik a nagy életművekbe is átkerülhetne, s az önéletrajz is dús anyagú, biztos lendületű, korfestő textus. Ezt a – ismét csak egészében regényes – könyvet érdemes „fonákjáról” olvasni. A Portrék kortársakról felől. Írók, tudósok, színészek, színésznők, írófeleségek elevenednek meg itt. Mennyi életlátás! Mennyi kicsinyesség! Mennyi gonosz odaszúrás! Mennyi beleérző rokonszerv! És – legyen szó Adyról, Krúdyról, József Attiláról, Déryről, Csinszkáról, Hatvany Lajos asszonyairól, Móricz első és második feleségéről, Karinthy Frigyesné Böhm Arankáról és másokról – a megbúvó kérdés, a viszonyítás mindig az: ki voltam, vagyok én?