SZEMMAGASSÁGBAN
A hetvenötödik
Tarján Tamás félcédulái

Mikor ezt írom, még tíz nap választ el az ünnepi könyvhéttől. Mire megjelenik, az olvasó kezébe kerül e szöveg, már elbontották a könyvsátrakat.
Személyes időszámításomban ez a könyvünnep – a hetvenötödik könyvhét – ugyanolyan ámulattal, örömmel és töprengéssel tölt el, mint a közelmúltban a magyar millennium, az évezredforduló, a csatlakozás az Európai Unióhoz. Tudom persze, hogy ezek különböző jellegű és szerepű pillanatai az időnek, eltérő a fontosságuk, más a történelmi és a szimbolikus üzenetük. Ám ha jól meggondolom, a magamfajta hétköznapi ember – aki voltaképp mindig is könyvek között élt – leginkább a “könyvnapban” tudja (én legalábbis) átérezni érdeklődésének, tudásának, vágyainak, korlátainak jelenét és jövőjét.
Mielőtt elvesznék a patetikus általánosságokban, gyorsan fellapozom azt a néhány – könyvesbolti forgalomba még nem került, a jubileumi ünnepi könyvhét prospektusában szereplő – remek kiadványt, amelyet már (ha esetleg csak úgynevezett levonatban is) módom volt megszerezni, s egy kicsit tanulmányozni.
Egy-két más gyűjtemény – a klasszicizálódó magyar 20. századból Nemes Nagy Ágnes az Osiris kiadta összegyűjtött prózai írásai, a jelen lírájából Tornai József Csillaganyám, csillagapám című összes versei, a Gondolat újdonsága – mellett Nagy Lászlótól a Versek és versfordítások három kötete a legnagyszerűbb betakarítás (Holnap). Még akkor is, ha ez az anyag több edícióból is ismerős. Azaz: Jánosi Zoltán szerkesztésében kiegészült az “opus magnumba” eddig be nem került szövegekkel is. Közülük például a Vodka zsubrovka már felfedezhető volt a Kísérlet a bánat ellen (1980) lapjain, a költő kézírásában, 1974-es dátummal, mint Vodka Zsibrovszka-vázlat. Az újdonság értékű textusok a Nagy László fia, Nagy András tervezte gyönyörű könyvhármasban tipográfiailag is friss – új gondolatokat inspiráló – közegbe kerültek. Való igaz: a Nagy László összest ismét “a nagyfokú olvasói igény” hívta elő.
Novellák a hagyatékból – határozza meg a Mit jelent a tök alsó? című Gion Nándor-kötet tartalmát az alcím. A noran – Valcsicsák Dóra által összeállított – könyve a maga 400 oldalával jelzi, hogy – amint mondani szokták – a minket váratlanul itt hagyó író “teli bőrönddel ment el”. Műhelyének félbemaradt terveiről nincsenek ismereteim, de mintha legalább két elbeszélés-sorozat érett volna be, ha az idő engedi. Természetesen önéletrajzi novellák ezek mind, ahogy az egész Gion-oeuvre prózapoétikájában meghatározó volt, hogy a szerzővel általában többé-kevésbé megfeleltethető (név-rokonságokba is hozható) narrátor betessékeli az olvasót sorsa, életfordulatai kapuján. De épp csak a küszöb utánig. Ott már a megőrzött titkok, a szövegek többértelműségei állnak őrt. A Naplórészlet a cigarettapapírról, a Műfogsor az égből, a Disznóvér és Dugóhídi Anita – s egy sereg további írás – híven mutatja (indító bekezdéseivel még pontosabban karakterizálja) azt a “kvaterkázó” viszonyt, melyet a derűsen súlyos szavú író: a történetmondó hallgatójával, hallgatóságával szinte a mesemondás legősibb szabályai szerint hoz létre. Ám a hol csattanóan rövid, hol – és gyakrabban – indázó-ironikus-balladás hosszú mondatok a lélek egyre járatlanabb vagy járhatatlanabb útjaira csalnak, és – igen sok írásban – olyan ponton hagynak magunkra, ahol tanácstalanságunkból nem könnyű kikeveredni. Pedig nem befejezetlenek (nem tűnnek annak) Gion kisprózái. Így vannak strukturálva; jelentéses hiátusaik kitöltéséhez a ciklikus keretben való elsajátításuk járulhat hozzá. A tapasztalt Gion-olvasók a vissza-visszatérő figurákban, vagy a régtől mozgatott alakokban (Burai J. és társai) sűrűsödni látják a teljes életművet, a korántsem csak történetelvű prózaalakító technika egyik legélvezetesebb jelenkori teljesítményét.
Kőrösi Zoltán Budapest, nőváros című, pályadíjnyertes művének (Kalligram) műfaji besorolásával sokat vesződik majd a kritika. Első, Szerelem című fejezetének első alcíme: Magyar novella. Ám számos későbbi alcím alatt nem novella áll – nem is regényrészlet –, hanem epikai töredékként ható aforizma, málló graffitiből maradandó szövegvésetté tett fragmentum, egypercesszerű groteszk, ironikus sztori, epikolírai-historizáló fikció. Vagy elmerülünk ennek a beszédmódnak a sodrában, vagy folyton a színnel nyomott, az álló és kurzív címformákra, illetve címek, szövegek és fotóillusztrációk (Czabán György felvételei és a Ferencvárosi helytörténeti Gyűjtemény anyagai) párbeszédére koncentrálunk. Micsoda (anti) romantikus novella példának okáért a Tulipán, a családfő nélkül maradt család négy nőtagját egymás után és kölcsönös beleegyezéssel szerető Gáborról…! – ám vajon az Indulás még ennek az “utóirata” (a Tartalom csak a “színes” címeket foglalja magába), netán egy – később megkeresendő – mélyszerkezet eleme? A zöldes-barnás tónusú könyv nagyon szép – még Az olvasó jegyzeteinek is maradt benne hely, hogy ekként is a szövegtérbe látogathassunk –, de Kürth Peter a grafikai elrendezésben az archaizáló esztétizálást előbbrevalónak vélte, mint a mindig áttekinthető olvasást: a színnel felülnyomott szöveghelyek időnként erősen próbára teszik a szemet.
Még fel sem ocsúdtam a meglepetés(ek)ből, ki is lehet a Vadász Géza nevével szignált “erotikus” versgyűjtemény (noran) tényleges szerzője, máris törhetem a fejem, ki az a Mecseki Rita Eszter, aki Nőtincs című verseskötetét kalandos-közvetett úton a Jósz Műhely rendelkezésére bocsátotta, és sem Nőtincs helységben, sem másik tartózkodási helyén, a fővárosban nem lelhető fel sehol és soha. Legszívesebben a szerkesztő és az utószót író Petőcz Andrást kérdezném meg (Anette Labelle- és Seymour Glassdilemmáimmal is hozzá fordulnék általában – csak mostanában egyik megszokott állomáshelyén sem találom), annak ellenére, hogy – mint jelzi – elhatározta: “Nem nyomoztatok többet Mecseki Rita Eszter után”. Talán a Tatjana ciklus “Maga megint csak szórakozik” hangütésének mélyelemzésével eljutok valameddig költő-keresési, -azonosítási kutatásaimban, vagy a Póló és a bugy ciklus oldja meg a rejtélyt (mert hogy vannak kódok, azt már látom). A Nőtincs, másképp fejezet paródiaverseit viszont már most zavartalanul szemelgethetem, hiszen ezeket (a talán nem) Mecseki Rita Eszter nevű költő írta, ő csupán Karafiáth Orsolyától Varró Dánielig, Szilágyi Ákostól Petőcz Andrásig nyolc “kenyeres társának” jellegzetes világába, tárgyaiba, rímeibe költözött bele. “Karafiáth” dallja: “(Apám s barátja, Mecseki, / Orsit és Ritácskát keresi)”. Keresném tovább én is, de ennyi könyvheti könyv között erre most nincs időm!