A **** KÖLTŐ

Miként kell hangosan olvasni a fenti címet (mely eredetileg verscím)? Egyszerűen csak kis időköznyi szünettel – A … költő --, így érezve és érzékeltetve a hiátust, mely többféleképp (talán milliónyi módon) kitölthető? Kimondva, hogy a csillag-csillag-csillag-csillag-költő, a csillagos költő? De hisz ez a tipográfiai jel nem “csillag”!
Költészet napja közeledvén, a versbarát éppenséggel eltöprenghetne azon is, hogy noha egy-egy költemény a látásnak, a szemnek szóló (vizuális) és a hallásnak, a fülnek szóló (akusztikus) alakja sosem esett teljesen egybe, a jelenkori széttartásról azonban valószínűleg nem is igen álmodhattak régi korok poétái. A betűkép "beszéde” néha egészen más, mint a hangtesté, s bár elvileg egyazonos a kettő, mégis úgy kettő, hogy az egyik nem talál vissza a másikhoz. Valójában üdvös e provokatív duplikáltság, melyben az ősi jussait hatványozva visszaszerző hangzó költészetnek (akusztikus lírának) az olvasandó-ról történt leválása is kifejeződhet. Ne tájékozódjunk azonban ebbe az irányba (egyelőre), mert az alábbi három verseskötet modernsége, értékvilága inkább a megforgatott-megcibált, de megőrzött hagyományból bontható ki.
Az 1949-ben született P. Papp Zoltán negyedik kötete a Tükörrepesz (Masszi Kiadó). A kritikus jól teszi, ha megfontolja, mit vet papírra, hiszen a Kritikus(i) pozíció epigrammája így gyakorolja a ius murmurandit: “Mikor igaztalan kritikát olvasok / magamról, vagy másokról / eszembe villan, ahogy a / mocsárilepke pimaszul / a kajmán szemfolyadékát issza, / ilyenkor a félelmetes fogak / hiábavalók”. Mocsárilepke-röptünkben a literátus céhbeliség más ötlet- és játékverseivel is találkozhatunk (Vesevers, Próza-vers, Rím-roham stb.). A szerző roppant fogékony a betűk, hangzók, jelek hancúrozására, rendre beáll közéjük, lássuk, mire mennek együtt. Itt rím, rímjáték még a konvencionális Rossz passz négy sz-e is (vagy nem erre jár az esze?), a Naplózó naplopó naplót lónapot-tal, ló-napló-val (és Nap lóval) együtt jelenít meg, a Toronto boncolgató az erőltetett és pontatlan szó-metszésektől sem riad vissza. Persze nem ezek a szövegek alkotják a könyv javát, de ezekben is munkál a címbe emelt tükörtudat, illetve fragmentumtudat. P. Papp szinte valamennyi textusa bölcseleti értelemben fejezi ki, hogy (szükségképp) önmagánál kevesebb, töredék, repesz, maradvány – viszont e minőségében legalábbis kettős, mert tükre, virtuális hasonmása is magamagának. Sok szöveghely értelmezi ezt az elgondolást, így az Alkalmi definíció: “A költészet – vulkán”: leegyszerűsítve: olyan monumentális, misztikus, dinamikus egész, amely termelni, kilövellni (káprázatos) törmeléket (“repeszt”) képes (és: “ha rég kihunyt, megközelíthető”).
P. Papp a (H(epigramma tanúsága szerint is kedveli az elmésségek, a formajátékok, a versüzenetek sokszínűségét – minden filozófikus és nyelvi kicsengést a mondhatóság szkepszisének rendelve alá. Ebbe a gyakorlatba be-beférkőznek kopottabb ötletek is (Szex tett szonett), félreütések (Passolini bugyrai – részint olaszos szövegkörnyezetben honnan a két s?), ám elég egyet lépni, s már olyan versek következnek, mint például A tagadás mámora (“istent se igazol tanú, / ami biztos, az a gyanú”/. A tükrösség és a repeszesség ideáját hordozza – a cím is kivallaná – az Allegro allergia, mely számot ad e költői műhely intellektuális humoráról, önkritikai erejéről (burkoltan a meghódítható távlatairól).
A gyűjtemény megnyerő hangoltsága, vonzó tónusa ellenére nem ártott volna, ha az ötletgazdag kisformák több maradandó költeménytől kapnak tartást. A Sorskovács, a Tájkép hálóval, a Gyűlölt temetők táján szerensére ciklikusan tömörödnek az ilyen művek, melyekből a Mozgó célpontok és a Játsszunk a gondolattal lép legerősebb szövetségre az olvasóval.
A vár 99 teremmel – hát nem “tükrös”, és a századik terem híján hiátusos ez is?! – című vers “megszólítottja”, Filip Tamás, az 1960-ban született költőtárs Amin most utazol címmel adta közre harmadik versgyűjteményét (Balassi Kiadó). A **** költő az ő verse. A behelyettesítendő szó öt karakterből (de négy betűből) áll a legvégén, s a hegyi költő szószerkezet természetesen Babitsra vonatkozik. Azaz épp a hegyi költőre, aki – míg a “kerti”, a “vízi”, az “erdei” költő ilyen vagy olyan – csak: hegyi. Filip látnivalóan érdeklődik az evidencialitás iránt, a véglegességek elfogadásának luxusát mégsem engedheti meg magának. Ez a termékenyen önmaga ellen mozgó tájékozódás sokszor hoz létre nála olyan verseket, amelyek önnön variációikat, teherpróbáikat is befoglalják (Egy kert, Négyen a rettegésről, Szellemképek, Szilánkok stb.). Az elvontság, a fikcionalitás saját és átvett emlékfoszlányokból táplálkozva hoz létre fuvallatosan szürreális képzeteket (“Éppen tiltott könyvet másoltam, / mikor az utcára vonult / a herceg és kísérete” – Vissza és oda). A Terasz strófái egy képzeletbeli emigránsnak szólnak, a Félkész szövegekben szavak szellemei kísértenek, a Vissza (“Igen. Laza-mód visszaúszni / szemben a fősodorral”) azt az általános vissza-élményt tudatósítja, amely nélkül nincs oda – e kettősmozgás nyelvi megelevenedése a legemlékezetesebb a kötetben --, s amely nagyon távolról a Nemes Nagy Ágnes lírában kitüntetett szerepű között, vagy a Tandori Dezsőnél kiugratott félre rokona.
A költői tevékenység és a létrehozott alkotás reflektálása nagy teret kér e lapokon. A Szelíd kísérletek I-XI. szekvenciáiban felvonul a vershamu, a verstűz, a versláng, a versfolyó, a versszoba, a verspárna, a verstakaró, a versálom, a versvonat, a versközönség, a versjegy, a verskalauz, a versműtét, a versszike, a versvér, a vershalál szava (s ekkor még csak az első harmad végére értünk). A minden: vers (vagy: vers az egész világ) érzületét kelti fel ez a kiemelkedően eszes és szép mű – hogy a szomszédos A versnedv mintegy vissza (vissza) is vegye az egészet. A kötetet – melyben ugyancsak benne ragadt némi kirostálható anyag – érdemes lenne az utazás-motívum felől is megközelíteni.
Acsai Roland még a budapesti bölcsészkar padjait koptatta, amikor a Milyen évszak című költői bemutatkozását összeállította (Liget Könyvek). Uralkodó az emlékező, elégikus szólam (“Nagyapám, akit befagyott tó jege / alatt láttam utoljára – arca helyén / szürke tízfilléres” – Válasz: “Dédmama szájában keserű kutyatej” – Nincs aki nézze: “Magam kiásni magamból – nem tudom: / és mégis…” – Föld és ember). Az érzelgősség nem kerülhet e versvilág határán belülre: az aforisztikus, paradoxonos gondolkodás, a hadállásait csak a könyv végén feladó markáns rímtelenség szegül ellene. “Minden válasz, / ez nem kérdés”: az Akár ha rólad e ravasz alakzata a könyv címermondata is.
Acsai mint az ifjúi elégikusság költője szívesen beszél a “Vesztened illik” tudatával, vagy sokszor csupán a stilizációjával. Olyan szűkösséget von maga köré a versek beszélője, amelyben a múltvesztés, a számkivetettség, a jövőprobléma ellenére is otthonosan érezheti magát – nem a panaszolkodás, hanem a csöndes tragikum megélése, mélysége révén. A Napok hamuja ciklus, mely a rímes vers biztos, helyenként újszerű kezelésére is bizonyságot szolgáltat, rést nyit a körfalon (bár hogy a hat-hat sorokat miért nyomtatták egymástól erősen elszakítva a lapok “tetejére” és “aljára”, azt másoknak kell megfejteniük). “Forog, forog a kettő, az egy: / és ezzel még nem mondtam sokat” – kezd rá itt az Örvény, megszólaltatva és variálva a “Vagyok az Egy s vagyok a Kettő” nem pusztán Stefan George-i tradícióját.
A tiszteletet parancsoló komolyság a későbbiekben nyilván jótékonyan tágítható a (sötét) humor, a nemcsak a szóhasználatban szabályszerűtlenebb verskezelés irányába. Ettől még nem kellene feladni azt a monokrom színezetet, amely a költő jelenlegi eszményének tűnik. Valójában persze fölösleges egy másik nyelv jövő idejét fantáziálni. Kiváltképp akkor, ha a legjobb helyeken a jelenlegi térerő sem csekély. Jöjjön a négysoros Levél: “Mi van odabent? Hűvös falevél / nyelved helyett. Arborétum a szádban. / A hörgők szűkülése-tágulása: / néhány sima kavics: koccan, zenél”.