Volt egyszer egy Héttorony…
Verő László halálára

„Amikor egy könyv megjelenik, általában nagy örömmel és elégedettséggel nézünk egymásra, szaglászgatjuk és ízelgetjük. Amikor az első nyomdai példány ebből a kötetből a kezünkbe került, egymásra néztünk Gáborral, elég szomorúan, és szinte egyszerre mondtuk: kár, hogy ennek a könyvnek meg kellett jelennie.”
Az utóbbi néhány napban, mióta tudom, hogy Verő Laci 53 évesen és váratlanul meghalt, sokadszor hallgatom vissza a másfél évtizeddel ezelőtti magnetofonfelvételt. 1992. április 10-én, az Írók boltjában vezette be az idézett szavakkal életem legfájdalmasabb könyvét, a Volt egyszer egy Magyar Nemzet? című sajtótörténeti krónikámat.
Ekkor már két-három éve ismertük egymást, szerzője voltam, kiadóm volt, a rendszerváltás mámoros időszakában ez a kapcsolat is mást jelentett, mint korábban. A kiadó, a Verő által alapított Héttorony nem képviselt mást csak a kiadót. Nem volt az állami akarat megtestesítője, a kiadó vezetője nem töltötte be - az elviekben nem létező – cenzor szerepét. A kiadó felfedezni, kiadni akart, gondolatokat közvetíteni – és a piacon szolid üzleti sikert aratni. A szerző pedig, végre, nem a közlés útjában álló leküzdendő akadálynak, hanem szakmai segítőtársnak tekintette kiadóját. Olyan valakinek, aki járatos az új módiban, akinek vannak nyomdai kapcsolatai, aki határidőket és ígéreteket tart, aki olyan lektorokat alkalmaz, akiknek fontos a tényszerűség, a szabatos mondat, akivel konzultálni lehet, aki valódi hibákra és nem gondolatokra vadászik, aki… aki…
…aki: Réz Pál, a Héttorony keresztapja, az indulás éveiben „Verő úr” legfontosabb támasza, tanácsadója, lektora.
Leveszem a polcról a kiadó első könyveit. Többségüket 1990 februárjában kaptam tiszteletpéldányként Verő úrtól. (Akkor még magázódtunk, a fene tudja, hogy abban a tegeződős világban mi, egy évben születettek, miért tettük ezt, mint ahogy azt sem tudom, hogy hány hónap után váltottunk.) A tp-k egy nagyszabásúnak szánt, de a New York kávéházba alig néhány sajtómunkást vonzó sajtótájékoztatón kerültek birtokomba. A Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van című hatszerzős (Jávor István, Kardos Sándor, Kenedi János, Kováts Albert, Pető Iván és Vági Gábor jegyezte) dokumentumkötet ugyanúgy féltett és szeretett kincse könyvtáramnak, mint Kántor László erdélyi fotóskötete vagy az első „hivatalos” – vagyis engedély nélkül „engedélyezett” - Jászi Oszkár-mű, A kommunizmus kilátástalansága.
A sajtó érdektelensége miatt Verő urat alig lehetett megvigasztalni, annak ellenére, hogy ő azt előre megmondta, ahogy a nagy állami kereskedő cégek sem engedték a piacon „megméretni” a Héttorony műveket – merthogy nem vették át terjesztésre őket – a sajtót sem érdeklik majd a művek. Ez utóbbiban azonban tévedett, mert ha a sajtótájékoztatóra megrendelt szendvicsek a nyakán maradtak is, a Héttorony-köteteknek híre, majd olvasói és hívei támadtak. Különösen azután, hogy útjára indult legnagyobb szabású vállalkozása, a Szabó Zoltán-i életmű-sorozat. (Másutt és máskor elmondandó, hogy a Hazugság nélkül című, három vaskos kötetnek miért nem, illetve milyen késéssel és miért másutt lett csak folytatása.)
Nem életút összegzést írok, nem is szabályos nekrológot (már ha nekrológból létezik egyáltalán „szabályos”), elfogult vagyok, szomorú és pofáncsapott. Eszemben sincs mérlegelni Laci örök naivitását, a nagyszerű felívelés(ek) utáni zuhanásokat, a muszájherkulesi gyürkőzéseket és ügyeskedéseket, bántásait és sértődéseit könyvesháziként, sajtóháziként, politikusként, tv-riporterként, magánzóként. Nekem, mint írtam, Ő a kiadóm. Az első kiadóm. Aki a sajtószabadbeszéd héttornyos hírnöke, a munkatársait, szerzőit baráti kompániába szervező, az újra és újra felcsattanó, a felhevülten fogalmazó örök veszekedőpartner, a házi pálinkák és az orosz ételek ínyence, az elvesztett barátra, a parlamenti képviselőségbe és a komolyan vett újságírásba belerokkant Bossányi Katalinra, a kevesek egyikeként mindvégig figyelő, Kati öngyilkossága után emlékkönyvvel és róla elnevezett díjjal emlékeztető valaki…
…volt. Kell hozzá tennem néhány napja.
Sajog és felfoghatatlan ez a múlt idő.
Több mint egy éve nem találkoztunk.
Nem beszéltünk arról, hogy…
Nem tisztáztuk azt, hogy…
Nem adtam oda azt, amit…
Nem reagált arra, amiért…
S nem látta soha ezt az ezredforduló tavaszán nálunk készült fényképet, ami, úgy tűnik, éppen azidőtájt került a kezembe, amikor Lacinak megállt a szíve.

Murányi Gábor