Újabb adalékok a varázsos ember portréjához

Nem ismerem irigy embernek magam, néha azonban elfog a vágyakozás. Nem másokéhoz hasonló javakra áhítozom, hanem a lehetetlenre. Mostanában, hogy elolvastam a Mérei élet-mű című kötetet, például arra, hogy személyesen is megismerjem, több órán át hallgathassam a Mestert, a „varázsos”, az „öntörvényű”, a mindig mindenütt „csoportkohéziót csiholó” embert, Mérei Ferencet. Csakhogy Mérei már több mint húsz éve halott, 1986 februárja előtt személyesen egyszer sem találkoztam vele, sokáig egyetlen könyvét olvastam csak, a Binét Ágnessel közösen jegyzett Gyermeklélektanát, amiből még valamikor az 1970-es évek közepén vizsgáztam - talán szigorlatoztam is - s amelynek tanulásakor folyvást csodálkoztam, hogy egy tankönyv lehet érdekfeszítő, nagyképű tudományoskodástól mentes és egyben remek olvasmány.
Nos tehát, akiket irigyelek azok azok, akik tanítványai, hallgatói, interjúvolói lehettek életük valamely szakaszában Mérei Ferencnek, jószerével azok, akik - s most következhetne egy hosszabb névsor - az Új Mandátum Kiadó új kötetét jegyzik visszaemlékezéseikkel, tanulmányaikkal, akik részesültek a sors kegyelmében, akik a magyarországi pszichológia történetének egyik nevezetes tanújának tanítványbirodalmához tartozhattak. Voltak jónéhányan, s az igazság az, hogy nem először tartanak „osztálytalálkozót” a „szikrát”, a „gyertyát”, a „fáklyát”, a „lámpást” tartó, a saját út megtalálásában segítő Méreiről időről időre újabb és újabb összeállítások látnak napvilágot, ők rendezik sajtó alá a szerteágazó „nagy hagyaték” még publikálatlan darabjait, ők írnak hozzá személyes hangot (is) megütő utószavakat, értelmezéseket, ők gondolják tovább friss és nagyívű tanulmányokban a Mérei által felvetett ötletmorzsákat – s jutnak hosszú tanulmányozás után arra a következtetésre, melyet a mester prognosztizált.
Először csak néztem és lapozgattam a Mérei élet-mű című összeállítást, beleolvasgattam a 15 szerző 16 tanulmányába, az 1972-ben készült s a maga idején meghökkentést keltett hosszú rádiós interjú szövegébe és a Mérei-levelestár most közzétett darabjaiba, s minél inkább elmerültem bennük, annál inkább éreztem, hogy - a korábbi ismereteimet is beleszámítva - a saját házi- és pótlólagos Mérei-stúdiumomnak csak a kezdetén járok. Ezen ok, no meg az esetenként (mint most) mérhetetlenül szorító helyhiány miatt kísérletet sem teszek a szóbanforgó gondolatgazdag kötet legvázlatosabb ismertetésére sem. Inkább csak két remekbeszabott Litván György-írás nyomán felvillantanék valamit abból a személyiségből, amely a nehéz helyzetben mutatja meg leginkább magát. A „nehéz helyzet” és a tanulmány szerzőjének neve már „árulkodik”, igen, 1956-ról, pontosabban a forradalom megtorlásának idejéről van szó, arról, hogy 1959 márciusában a Hungaricus-perként elhíresült ügyben Méreire az első-, Litvánra pedig a harmadrendű vádlottként csapódott rá a cellaajtó – elviekben - 10 illetve 6 esztendőre.
„Az élet nem arra való, hogy jól járjak benne” – mondogatta sokszor Mérei, aki ötvenévesen kerülve börtönbe, az azonnal ráragadt „Papa” becenéven mutatott példát abból, hogy miként lehet, sőt: kell a leghátrányosabb helyzetet is a magunk előnyére, épülésére változtatni. „Méreiből sugárzott az érdeklődés, az életkedv és a szolidaritás” – emlékszik vissza Litván a közös rabság időszakára s arra, hogy Széll Jenővel hármasban megalapították az „Élvezd a börtönt” mozgalmat, s arra, hogy a hozzájuk csatlakozni akaró (a rendszerváltás utáni államfő) Göncz Árpád „felvételét” Mérei jó ideig azzal az indoklással utasította el, hogy a „kérelmező” attitüdje még inkább heroikus, mintsem hedonisztikus…
E jellemzően színes epizódnál, persze, sokkal fontosabb dolgok is történtek Méreivel a börtönében, hogy mást ne említsek, szinte „lábon” hordott ki egy szélütést. Az 1960-as agyérgörcs nyomán - szakszóval – afáziás lett, irtózatos erőfeszítésekbe került a szavak megtalálása, kimondása. Ebben a magányos – de mint látjuk majd: nem magára hagyatott – állapotban, „az én elvesztésétől való félelemben” látott munkához, s mert más nem akadt, hát WC-papírra kezdte írni - a szolidáris rabtársak által gyűjtögetett grafittörmelékből készített házi ceruzával – a nevezetes, azóta is sokat emlegetett Lélektani naplót, amely az öngyógyításon túl máig ad folytatnivalót, továbbgondolnivalót a tanítványoknak. Ennek egy fejezete, kompakt egysége bizonyosan nem készülhetett volna el a börtön „élménye” nélkül.
Litván György Méreiről írott dolgozatai a maguk nemében szokatlanok és páratlanok: személyes emlékeit minduntalan a történész alaposságával elegyíti, s a „Krampuszról”, vagyis a „Belügy”-ről írt tanulmányában levéltári kutatásának eredményeit is közzéteszi. A maga idején az államvédelmis nézőpontból megrajzolt, de inkább csak felskiccelt – és szigorúan államtitokként kezelt - Mérei-portré szűken vett témánk, a Mester lenyűgöző hatásának szempontjából is meglehetősen tanulságos, hiszen például még olyan fegyőr, pontosabban nevelőtiszt is akadt, aki „nagyvonalú figyelmetlenségével” járult hozzá, segítette elő, hogy a feljegyzések kikerüljenek a börtönből, s ezzel megmentődjenek az utókor számára. De mintaszerű Litván azon elbeszélése is, amelyben a Méreit – voltaképp egész életében - körülvevő ügynökök jelentései alapján írt meg, nem hallgatva el, hogy a „több évtizedes játszmának” (hiszen az államvédelem Méreit már jóval a letartóztatása előtt is, majd egészen a haláláig figyelte) bizonyos szakaszaiban a macskaügyességű megfigyelt önvédő ébersége felmondta a szolgálatot, éppen a legkritikusabb időszakban, a vizsgálati fogság idején, amikor a halálos ítélettel való fenyegetettséggel próbálták Méreit, egyébként végül is sikertelenül megpuhítani. A játszma, mint azt Litván bizonyítja, a szabadulás után is folytatódott. Tulajdonképpen Mérei Ferenc pszichológiai elemző tollára való (lett volna) az is, ami 1980. júliusában történt. A magasrangú belügyér, Horváth József tábornok látogatta meg a lakásán Méreit – s a figyelmeztető, fenyegető beszélgetést titokban magnóra is vette. A belügy által korántsem az üdvtörténet okán rögzített beszélgetés az utókori olvasónak, azt hiszem, mindennél többet árul el abból a varázslatosan lenyűgöző, brutálisan szókimondó, mégis megfoghatatlan személyiségről, aki a hatalom gőgjéből közelítve kap olyan pszichológiai értelemben megsemmisítő kioktatást ráadásul úgy, hogy a súlyos sértés még retorzió alkalmazására sem ad semmifajta ürügyet. Merthogy Mérei úgy vonul vissza, hogy mégsem, mikor azt mondja: „Nagyon erősen meg fogom fontolni amit mondott, de nem azért mert meggyőzött, hanem azért, mert megijesztett” – fejti ki, miközben esze ágában sincs hátrálni, megtagadni azokat, akiket nem volt szándékában soha megtagadni, mert tudta, tanította, hogy ezzel elsősorban önmagával került volna feloldhatatlan ellentmondásba.
Murányi Gábor

Mérei élet-mű. Tanulmányok. Szerkesztette Borgos Anna, Erős Ferenc, Litván György. Új Mandátum, 308 oldal, 4200 Ft.