Ügy volt

Egyszerű kritikára készültem, udvarias kifejtésére annak, hogy miért nem győz meg engem Domokos Mátyás a könyvhétre megjelentetett összeállításával, hogy az Illyés Gyula-József Attila párharcban szerintem máshol vannak a hangsúlyok, mint ahová ő teszi. Pontosabban: tette.
S éppen ez a hirtelen támadt múlt idő, az esetleg kialakuló vita lehetetlenné válása bizonytalanítja el az eredeti szándékot. Domokos Mátyás, néhány nappal a könyvhét után meghalt. A könyvhéten még dedikált. Önmagához, mondhatni szokatlan vidámsággal és elégedettséggel tette ezt, az elvégzett munka örömével. A kétkötetes gyűjtemény, a magyar esszé remekműveit egybegereblyéző válogatás nem csak a magyar történelemről és irodalomról vall elemi erővel, de a válogatóról – a barát költő, Lator László szép meghatározásával – az „önmagához hűséges hitvitázóról” is. A tágas, értékekre nyitott szemléletű legendás szerkesztő számára az esszégyűjtemény bizonyára sokkal időt rablóbb és nagyívűbb munka volt, mint az említett Illyés-breviárium közreadása, mégis biztos vagyok benne, hogy szívének ez utóbbi kötet sokkal kedvesebb volt. Mert – engedtessék meg egyszer „igazi”, szeretnivaló nevén nevezni - Matyinál elfogultabban elfogulatlan Illyés-hívőt nem ismertem. A jelzőpáros azonban csak együtt használható, külön-külön ugyanis az értékelés megbicsaklana. Domokos, akinél többet senki irodalmár nem tett Illyés életművének elismertetéséért, megértetéséért, irodalmi kanonizálásáért, aki rendíthetetlen hűséggel törlesztette – tanulmánykötet-címmé is választott – adósságlevelének önként vállalt részleteit, nos az elfogult Domokos ugyanakkor sosem vitatta a tényeket, a becsült mestere iránti szeretete és tisztelete látását nem homályosította el, a mások szerint talán túlzottan elnéző attitűdjének hátrányait is előnnyé kovácsolta beleérző megértésével.
Az Illyés Gyula József Attiláról című, immár többszörösen posztumusz gyűjtemény közzétételét is ez a szándék ihlette. A „hallgattassék meg a másik fél” elvét követve Domokos több mint száz Illyés citátumot - ismert és ismeretlen naplójegyzeteket, gondolattöredékeket, rádiós és tévé interjúrészleteket, verseket, tanulmánycsírákat szerkesztett egybe, nem kronológiai, hanem gondolati, tematikai egységekbe. Domokos a József Attila-Illyés Gyula kapcsolatot görög sorstragédiaként láttatja, értelmezése szerint a két egykori, már-már testvér költőt a legnagyobb dramaturg, az élet olyan megpróbáltatásoknak tette ki, amelybe mindketten beleroppantak, József Attila az életével fizetett, Illyés a túlélő örök lelkiismeret furdalásával. Eltekintve attól, hogy szerintem ez a megközelítés legfeljebb Illyés szemszögéből helytálló, József Attila életében és (következésképpen) halálában Illyésnek a sugalltnál epizodistább szerep jutott csak, az kétségtelen, hogy a szinte együtt induló és az irodalomról meglehetősen azonosan gondolkodó és cselekvő két költő útja az 1930-as évek elején elágazott, az eltávolodás aztán köz- és magánéleti konfliktusok sorozatában manifesztálódott. Abban például, hogy az 1934-es moszkvai írókongresszusra Illyés utazhatott ki, s az ok nélkül vagy joggal megsértődött József Attila megírta minden idők legtitokzatosabb - szövegében máig ismeretlen – cikkét, a Miért nem én? című Illyés-ellenes pamfletjét, melynek nyilvánosságra kerülését az Illyést védők társasága máig hatóan megakadályozta, a kézirat pedig, ha meg nem semmisült, máig lappang… De említhetem a hatalom és a (szolga) költők viszonyával kapcsolatos, verspárbajban is megnyilvánuló összecsapást, s persze a majdnem sorstragédiát, a NŐ - a felkavaróan gyönyörűséges Flóra-verseket ihlető - kvázi-szerelmét (József Attilával) illetve életre szóló társválasztását Illyéssel.
A most megjelent, minden korábbinál teljesebb szemelvénygyűjtemény erre a kapcsolatra Illyés szemével néz.. Azt persze nem mondhatnám, hogy József Attilával ellentétben, mert e kötet lapozgatása közben egyre inkább felerősödött bennem az a felismerés, hogy kettejük viszonya Illyést, illetve a bűnbakkeresésben jeleskedő megrögzött József Attila-hívőket sokkal jobban izgatta, mint egykoron József Attilát. Feltételezem ezt annak ellenére is, hogy ismerem azokat a - főleg élete utolsó, betegséggel birkózó hónapjaiban kozmikus méretűvé dagasztott - megnyilvánulásokat, a gyötrődő (s hadd tegyem hozzá, tényleg csak mellékesen, Tasi József szenzációs irodalomtörténeti nyomozására hivatkozva) s korántsem alap nélküli féltékenységi rohamokat, melyekkel József Attila árasztotta el a későbbi Illyés Gyulánét, Kozmutza Flórát. De mondom, ez a kötet, címével kissé ellentétben nem József Attiláról, hanem Illyésről, s annak kínzó – ám alighanem megalapozatlan – lelkiismeretfurdalásáról szól. S arról, hogy – megint csak szerintem – Illyés önmagához s az elképzelt utókorához (József Attila-ügyben sem) tudott, akart őszinte lenni. Önnön felmentését pedig nem ott kereste, ahol joggal megtalálhatná. Abban például, hogy egy József Attilától eltérő költői, politikai út nem feltétlenül téves, legfeljebb más; hogy ugyanazt a nőt szeretni, (meg-, vagy visszaszerezni), de ezt kegyes hazugságként egy pszichésen súlyos állapotban szenvedőnek nem megmondani, emberi, még ha netán gyarlóan emberi is; hogy az örökkön okoskodó, mitugrász futóbolondban nem ismerte fel a korszakos zsenit, ebben is sokakkal, mondhatni József Attila valamennyi kortársával, még legjobb barátaival is osztozott. Így, ilyen értelemben a most megjelent könyv legfőbb tanulsága - számomra legalább is - az, hogy a valamikori botrányos József Attila-Illyés Gyula-ügyön végleg túllépett az idő.
Murányi Gábor

Illyés Gyula József Attiláról. Válogatás és utószó: Domokos Mátyás. Nap Kiadó, kötve 2688 Ft.