Kultuszhántás

Hát akkor ott folytatom, ahol a múlt hónapban abbahagytam, következzék egy újabb főhajtás egy újabb muszájherkulesi gyürkőzés előtt. Ágoston Vilmos író, irodalomtörténész, megunva, megelégelve azt, hogy úgymond mértékadó irodalmárok és történészek, tudomást nem véve az évtizede kibontakozó irodalmi-politikai kultuszról, nem vagy csak érintőlegesen, egy-egy Wass-mű kapcsán foglalkoztak az életművel, annak kártékony hatásával. A nacreál, vagyis nacionalista realista „lektűrszerző” hozsannázása, az 1970-es évekbeli kabarétréfasorozat szlogenjének, a „nyomják Krahácsot” mintájára megfogalmazódó „bezzeg ő nem kapott Nobel-díjat” kesergő magyarkodása talán azért is bokrosodhatott kóros mértékűre…
… De nem, ezt a gondolatsort nem folytatnám, mert akkor még abba az illúzióba ringatnám magam és az olvasót, hogy a megfontolt szavak, érvek képesek befolyásolni a vakhitet. Ebben pedig, én, a keserű tapasztalataim alapján már nem igen hiszek, rövid távon semmi esetre sem, hosszabb periódusokat tekintve pedig legfeljebb csak reménykedem.
Éppen ezért nevezem Ágoston új, A kisajátított tér című kötetét muszájherkuleseinek, mert nem csak hogy szembe a kultusznak, de sokunk helyett elvégzett valamit, utána járt, a végére járt egy legendának, s bizonyította is azt, amit eddig – legfeljebb – zsigerből éreztünk, sejtettünk, s aminek első, második – s ha az ember elég mazochistának tartotta magát – harmadik nekifutásra (értsd: a harmadik Wass-mű elolvasására) hangot is adtunk: azazhogy a király meztelen. Nos Ágoston nem két-három mű, hanem az életmű elolvasása s mikroszkopikus alaposságú elemezése után jutott erre a következtetésre.
De nem csak erre, hanem arra is, hogy egy mára jószerével elfeledett román író, bizonyos Doru Monteanu „nemzeti konfrontatív életműve” kísértetiesen emlékeztet, ezért párhuzamba is állítható a Wass-oeuvre-vel. Munteanu pedig nem is oly régen még nagyon hatott Romániában, Fekete péntek című - idehaza joggal „mániákus magyarfalónak” titulált - regénye 1986-ban jelent meg a Ceausescu-érában. Ágoston könyve leginkább arról az általa legfontosabbnak tartott alapkérdésről szó - aminek a két tárgyalt szerző művei csak a paradigmái -, nevezetesen, hogy a magyar és román nemzeti képzeletben az a közös, hogy mindkettő Erdély (legalábbis Székelyföld) „visszacsatolásáról”, visszaszerzéséről elmélkedik - még ma is. Ágoston határozott álláspontja szerint ez a fajta nacionalizmus mindkét oldalon eltereli a figyelmet „az egyetlen megoldásról”, az emberi jogi, kisebbségi kérdések mai, európai kezeléséről, merthogy ezen kérdésekben nem lehet történelmi érvekre hivatkozni, mert azok népirtáshoz, diszkriminatív törvényekhez és kirekesztéshez vezetnek, vezethetnek csupán. Ágoston monografikus nekifutással mutatja be, hogy az általa elemezett szerzők írásaiban – akár egy állatorvosi lóban manifesztálódik – a nemzeti önfelmentő képzelet, amely a történeti szembenézés helyett olyan érveléssel, olyan csoportosítással operál, olyan hogy mindig a másik kegyetlenkedik, mindig a másik antiszemita, kirekesztő és mindig a másik a területrabló – innen egyébként a kötet találó címe is.
Nem vitatva, persze, hogy Ágoston könyvének ez a legfontosabb vonulata, ha úgy tetszik, üzenete, s alighanem a szerző ezen gondolatok kifejtése miatt írta a könyvét, számomra azonban legalább ennyire jelentős az, amire már utaltam, hogy valaki végre érdemben szól magáról a Wass-jelenségről az író születésének centenáriumán. Itt és most csak jelzésszerűen utalhatok arra, hogy Ágoston a meghurcoltként beállított író háborús bűnösségének megítélésében mennyire méltányos, hogy a pró és kontrákat ismertetve a tisztázás érdekében maga is a perújítást tartaná a legszerencsésebbnek. Viszont jóval kevesebb megértést mutat Ágoston, amikor már a Wass-írásokban felfedezhető ellentmondásokról – vagy hogy pontosabban fogalmazzak: hazugságokról – értekezik, az itt tetten érhető történeti ön- és nemzeti mítoszépítésekkel szemben kérlelhetetlen. Azonban számomra mégis azok a könyv legfontosabb fejezetei, amelyek alapján a grandiózussá növelt, ízléstelenségben tobzódó és torkolló évfordulós ünneplésben lesz – lett - olyan érvelő hang is, amely a vátesszé felkent író-költő valódi irodalmi értékét is mérlegre teszi, tette – s nemcsak politikai felhasználhatóságát és kisajátíthatóságát. Ha pedig Ágoston segítségével innen tekintünk rá a politika légüres terébe betüremkedett életműre, akkor derül ki igazán az irodalmi súlytalanság. Pátosz mázával leöntött hazafiaskodás, népieskedéssel rejtett, azzal elfedett nyelvi pongyolaság, nevetséges, félreértéseket szülő szóhasználat egyrészről, másrészről pedig klisékből összegyűrt papírosfigurák, és könyvről könyvre való „kiteljesedése” annak, amit már 1940-ben felrótt Wassnak egyik kritikusa, a Nyugatban publikáló Kádár Erzsébet, hogy az író „a gyerekkönyvek könnyen olvasható illusztrációinak szűk szókincsével beszél”.
Murányi Gábor

Ágoston Vilmos: A kisajátított tér. A nemzeti képzelet Doru Munteanu és Wass Albert műveiben. EÖKIK. 398 oldal, ármegjelölés nélkül.