Szilágyi Sándor:
A Hétfői Szabadegyetem és a III/III
Új Mandátum, Bp. 1999. 362 oldal, 1480 Ft

Oly korban éltünk itt e földön, amikor voltak olyanok, akik önként, kéjjel… besúgtak. Most, amikor egy igen tehetséges íróról kiderült, hogy megzsarolták, amikor az Élet és Irodalomban hetek óta róla – s a neki megbocsátó besúgott gesztusáról - folyik a vita, a figyelem valahogy elterelődött erről a kérdésről, s erről a könyvről. Igaz, a Hétfői Szabadegyetem spiritus rectorának, Szilágyi Sándornak interjúkat és a Történeti Hivatalból megkapott, fekete filctollkihúzásokkal tarkított dokumentumokat tartalmazó kötete konkrétan senkit nem leplez le. Persze a nagyon figyelmesen olvasó, s az egykori összejövetelek némelyikén jelen lévők magukban talán megfogalmazhatják gyanújukat egyik-másik szabadegyetemi (le)hallgatótársukról, de találgatásnál többre ők sem igen mehetnek.
Igazából engem is csak a “lelkivilága” érdekelne néhány “tmb”-nek és “tmt”-nek, vagyis titkos megbízottnak és munkatársnak, akik “elvi meggyőződésből” segítettek az állambiztonsági szolgálatnak. Mindez akkor fogalmazódott meg bennem így, amikor olvastam Szilágyi kötetének a 11. dokumentumát. A máig anonimitásban rejtőzködő, a választékos fogalmazásra keresetten ügyelő szerző egykoron, 1980. decemberében kapott feladatát teljesítve vett részt egy Óra-közi előadáson, Jávor István – ahogy ő fogalmazott – “szépen berendezett, kulturált művészlakásában”. Azt még csak elfogadnám valahogy, hogy feladatát a legjobb tudása szerint próbálta teljesíteni, s ezért figyelme a legapróbb részletekre is kiterjedt, mennyi lehet a lakás ára, hogy az esős időre tekintettel újságpapírokat terítettek le a padlóra, s még azt is “megérteném”, hogy megvető, lesajnáló jellemzéseket adott a vezérkarról (akik mindannyian “fickók”, egyszer “jótékonyak, de nem önzetlenek”, másszor “vörös hobó hajúak”), ám az már mindenfajta toleranciámon túli momentum, hogy eme feljelentésében a szerző nem mulasztja el “Népköztársaságunk vallás és egyházpolitikájának” fényes visszaigazolását, mondván milyen nagyszerű, hogy Iványi Tibort és Iványi Gábort “kizárták a lelkészkedésből”.
A Hétfői Szabadegyetem és a III/III. című kötet, ha hihetünk az összeállító előszavának, “a politikai beállítást leszámítva meglepően tárgyilagos jelentések” miatt is fontos adalék a későkádári korszak történetéhez, noha Szilágyi - aki a Hivataltól kapott 53 dokumentum mellé, közé illesztette 27 interjúját – nem kívánt monográfiát írni. Mint megvallja, vállaltan “szubjektív” könyvet adott ki a kezéből, résztvevői, mondhatni főszereplői “elfogultsága”, s a “történeti távlat hiánya” miatt a dokumentálás feladatát vállalta csupán. Ennek a megközelítési módnak, bár érteni vélem, s akceptálni is tudom okát, azonban vannak hátulütői, legelsősorban is az, hogy a második nyilvánosságot kevésbé ismerők számára maga a Szabadegyetem története, ha úgy tetszik kronológiája marad hézagos, akkor is, ha Szilágyi interjúkérdéseiben, beszélgetéseiben (vagy lábjegyzeteiben) rendre “helyreteszi” a közkeletű tévedéseket, legendákat, csúsztatásokat. Éppen ezen rövid helyreigazítások gazdag ismeretanyagát olvasva sajnálom, hogy Szilágyi majdnem mindent a “beszélő” dokumentumokra és az egyes részleteket alaposan, az egészet viszont olykor kevéssé ismerő interjúalanyaira hagyott.
Murányi Gábor