Jelcin nyakkendője

„Oroszország egy hatalmas bolondokháza, amelynek az ajtaján egy hatalmas hombár lakatja lóg, csak éppen fala nincs (...) Az orosz világmindenségben nincsen logika, az ajtók nem kulcsra, hanem varázsigékre nyílnak.” Tatyjana Tolsztaja, a Magyarországon a legutóbbi időkben ismertté lett orosz írónő meghökkentően eredeti, szülőhazájáért megvetve rajongó gondolatait választotta fotóalbuma bevezetőjéül, mottójául Bánkuti András.
Előző két kötete alapján, persze, már megszokhattam volna, hogy a (kapkodás udvarias megfogalmazásával:) mindig izzó sietségben élő kollégám, barátom, amikor nem képben, hanem könyvben gondolkodik, akkor roppant türelmes és meglehetősen szigorú önmagához. Miközben újra és újra végigpergeti magában elkészült felvételeinek formálódó forgatókönyvét, újra és újra módosítja, alakítgatja annak vázát. S ha már megtalálta, akkor hajlandó arra is, hogy az oda nem illő képeket (legyenek azok egyébként önmagukban akár jobbak más daraboknál) kérlelhetetlenül kirostálja. Állításomra hozok majd példát, de előbb vegyük szemügyre a kihívóan leegyszerűsítő Emberek főcímű, a szovjet világban és az orosz világban magyarázó alcímmel ellátott összeállítást. Olvassunk bele a fotóriporter utószavába is, onnan megtudható, hogy orosz földre lépve Bánkuti „nem idegenek”, hanem édesanyja honfitársai közé érkezik, s hogy objektívje azokat pásztázta, akikkel, ha sorsa másként alakul, most maga is együtt élne.
Nosztalgiamentesen elfogult szeretettel, de kegyetlenül éles, továbbgondolásra kényszerítő pillanatok képbemerevítésével, megkomponálásával készült ez a könyv, két és fél évtizeden keresztül (hisz a beválogatott felvételek közül a legkorábbi 1980-as, a legutolsó 2006-os) jónéhány utazás, kiküldetés, családi látogatás alkalmával. A hivatását mesterfokon űző riporterre a kötelező érvényű - kívül is vagyok, belül is vagyok - szemlélet ezúttal egy bensőből fakadó, a képek majd’ mindegyikén átsütő érzelmi plussz töltettel is kiegészül. Amikor a képaláírásban is szűkszavú fotós egyik képének azt a címet adja, hogy Moszkva, 1990, akkor például a tényszerűség álarca mögé bújik. A szóbanforgó felvétel tértől és időtől független kompozíció. Talán csak a télutó egyenusankája árulkodik a „keleti helyszínről”, egy volt szocialista országról. A kép örök emberi: a város közepén, egy hosszú hókásás lépcsősor közepén szakadt gyékényén, fedetlen fővel, révült tekintetű, foltos ruhájú, de ápolt szakállú koldus ül. Nem érdekli, dob-e valaki a bádogdobozába néhány kopekot vagy sem. Kéreget, mert nem tehet mást. Testi valójában van csak jelen, gondolatai egész máshol - élete legjobb asszonyánál, elhagyott gyerekeinél, Istennél, az eljövendő tavaszi napsütés cirógató melegénél? – járnak. Jobboldalán lefelé, baloldalán felfelé özönlik a prémbe, bundába bújt tömeg, érzéketlenül tisztes, ellipszist formáló tért teremtve a végletes magány eleven szobrának.
Bánkuti a több évtizedes diktatúrát átélő Szovjetunióban, majd a történelmi kataklizmák sorával desztálinizálódott (debrezsnyevizálódott és dejelcinizálódott) Oroszországban mindvégig ezeket az időtlen pillanatokat keresi. Két blokkra tagolt kötetében (az elsőben, a szocializmus időszakában fekete-fehér, a másodikban, a sajátos orosz kapitalizálódás idején színes felvételeken) azt bizonyítja, hogy egy ország, egy nép hétköznapi életében nincsenek olyan éles cezúrák, mint azt a politika minduntalan próbálja elhitetni. A szovjet és orosz világban élők a fotósunk által látott és láttatott képek egymásutániságában nemigen foglalkoznak a társadalmi rendszerekkel és azok változásaival, elszenvedik csupán s túlélni próbálják az újabb és újabb fordulatokat. A politikát olyan természeti csapásnak tekintik, mint mondjuk az árvizet, a földrengést. Mellesleg, illetve egyáltalán nem mellesleg: van Bánkutinak egy képe az örményországi Szpitak városát rombadöntő földrengésről. Ezen a felvételen egyetlen ember sem látható, csak az összedőlt házak romhalmaza, valamint a falu határában egy, a katasztrófát büszkén túlélt emberi „alkotás”, a földrengésbiztos alapokra állított többméteres Lenin-szobor. A teremtett bálvány másutt is megszokott kulissza. Ő lép le egy kazahsztáni gyárbejárat faláról. Óriási transzparensről az ő vizslató tekintete figyeli a soronkövetkező november 7-i ünnepség előkészületeit. 1997-ben viszont egy Leninek öltözött moszkvai hasonmás már csak turistacsalogató mozgó panoptikumfigura a tőle elszakíthatatlan társával, az Adolf Hitler-imitátorral.
Az ellentéteket Bánkuti máskor is szereti felmutatni: az ő szemével látunk például egy cipőboltot, amely nem sokkal az új szállítmány érkezése után máris üres megint, csak az üres dobozok között szomorúan guggoló hoppon maradt vásárló tekintete árulkodik a valós helyzetről; amikor egy Szaratov környéki rendőr autóján – 1995-ben - az USA feliratú matrica tanúskodik a kizökkent időről. És persze vannak úgynevezett exkluzivitások is. Ide tartozik a szovjet börtönvilágot megmutató sorozat és az az 1990-es Borisz Jelcinről készült kép, amelynek szinte megfejthetetlen a titka, miként kerülhetett Bánkuti olyan helyzetbe, hogy a Birodalom aktuális uralkodója neki és csak neki, az ő objektívje kedvéért igazítsa meg félrecsúszott nyakkendőjét. S itt térnék vissza Bánkuti önmagával szembeni szigorúságára. 1995-ös útjáról felejthetetlenül megrázó sorozattal tért vissza, a máig velünk élő Csernobil képkrónikájával. A kivételes kincs kivételes alkalmat teremtett: a HVG még képriportot is közölt belőle, a sok-sok felvételből akár még egy könyv is kitelt volna, de mert az Emberek koncepcióját szétfeszítette volna, a csernobili képekből csupán kettő nyert bebocsátást a mostani összeállításba.
Murányi Gábor
Bánkuti András: Emberek a szovjet világban és az orosz világban. Magyar Újságírók Országos Szövetsége, 2006. Fűzve, ármegjelölés nélkül.