Hétköznapi döbbenetek

Sokáig fogjuk ennek a könyvnek az adatait, állításait emészteni. A szerző, Standeisky Éva történész, az 1956-os Intézet munkatársa sok tekintetben szakmáján kívüli területekre, például a társadalomlélektan és a tömegpszichológia terrénumára is „tévedt”, talán pontosabb szóval élve: kalandozott s egy igen felkavaró, döbbenetes kötetet tett le a magyar társadalom asztalára. Nem támadhatatlan könyvet, még csak nem is vitairatot - noha korántsem lenne meglepő, ha a provokáló, többes számba tett Antiszemitizmusok című könyv botrányt, tiltakozást vonna magára… Ám a felvázolt könyvutóéletnek – legalább is rövid távon – akár a fordítottja is megtörténhet, s akkor a Standeisky-mű osztályrésze az agyonhallgatás lesz. Az az évtizedeken – és immár rendszereken is - átívelő szembenézéshiány amelyről az Antiszemitizmusokban bőven esik említés.
Írom mindezt akkor, amikor tudom, olvastam és olvasom könyvek tucatjait, elemzések és cikkek százait – egynéhánnyal magam is szaporítva a számtalan írást – a „magyarországi meg persze az európai zsidókérdéséről”, a holokausztról, az antiszemitizmusról történeti, morálfilozófiai, pszichológiai, pszichiátriai, politológiai megközelítésből, általánosan és konkrétan, általánosítva és egyénre lebontva. Akkor tehát mi az, ami e végeláthatatlan sorból kiemeli ezt a tanulmánygyűjteményből könyvé szerkesztett művet? Hiszen megállapításaival Standeisky jószerével nem mond sok újat, csatlakozik inkább a kérdés olyan jegyzett szakértőihez, mint például Bibó István, Karády Viktor, Komoróczy Géza, Varga László, a sort most nem is folytatnám. Csakhogy az Antiszemitizmusok szerzője - aki az elmúlt két évtizedben két igen vaskos és megkerülhetetlen könyvet adott közre a magyar szellemi élet 1945 utáni évtizedeiről Az írók és a hatalom, illetve Gúzsbakötve címmel – az egyik legszorgalmasabb kutatóként olyan forráshelyeket és főleg ismeretlen forrásokat tárt fel és a mások által megtalált, esetenként publikált dokumentumokat is felhasználva olyan argumentációt kazlazott egybe, amit még így, ilyen töménységben soha senki. Spekulációk és lenyűgöző szellemi értekezések végén levont következtetések helyett Standeisky érvelésének alapját, mondandójának súlyát az általa meglelt és értelmezett dokumentumok támasztják alá. Évtizedeken keresztül ismeretlenül lappangó levelek, feljegyzések, naplók, vádiratok és ítéletek, hivatalos – horribile dictu: még telefonlehallgatási - jegyzőkönyvek tanúskodnak arról és kikerülhetetlenül illusztrálják azt, amit úgy általában már könnyű tudni, hogy létezett (létezik) politikai-ideológiai, értelmiségi szalon-, és csőcselékes, mindenre kapható antiszemitizmus. Hogy a Magyar Kommunista Párt – amelybe nagy számban léptek be a soha többé reményében a korábban zsidóságukért üldözött túlélők - tömegbázisának megteremtése érdekében az 1945 utáni években megnyitotta kapuit a kisnyilasok előtt. Hogy aztán jóideig a polgárellenesség, a feketézők és a reakció elleni harc fedte le az MKP soraiban fellelhető zsidóellenességet.
Noha tanulmányaiban Standeisky több véres, halálos áldozatokat követelő pogrom történetét is feldolgozta, figyelme mégsem ezekre a történelmi kataklizmák által generált – s a politika által a felszínen így-úgy kezelni tudott - „kilengésekre” összpontosít, hanem a társadalom mélyén konstansan jelen lévő, s időről időre hétköznapi döbbenetekként megnyilvánuló (a robbanás veszélyét jelző) gondolatvilágra. Számomra az ilyen-olyan statisztikáknál sokkal jellemzőbb, sokatmondóbb s a társadalmi mélylélektanba bevilágítóbb, amikor egy Standeisky által felkutatott levélben - melyet a központi vezetőségnek írt egy Auschwitzot megjárt, s az MKP-től menedéket remélő tag írt – olyan kétségbeesetten felháborodott sorokat olvasok,, miszerint 1945. októberében egy, a kommunista pártlapon, a Szabad Népen keresztül is verbuvált tüntetésen a rendre ügyelő „R-gárdista elvtársak úgy beszéltek, hogy hirtelen nem tudtam, kommunisták vagy nyilasok között vagyok-e.” Vagy amikor a kommmunista diktátor, Rákosi Mátyás minden aggály nélkül veszi át a néhány évvel korábbi hírhedt jelszót, s hirdet „őrségváltást”.
A kötet revelációi mindazonáltal azok a részek, amelyek egy közmegegyezés helytálló voltát kérdőjelezik meg. 1956-ról, a tiszta, az antiszemitamentes forradalomról van szó. Standeisky jókora példacsokorral ingatja meg ezt a történettudományban is közkeletű állítást. Persze, korántsem arról van szó, hogy Standeisky úgymond leantiszemitázná 56-ot, sőt. Kiterjedt kutatásai alapján a történész azt állítja, azt bizonyítja hogy Kádár János megtorlást vezető csapata – noha szándékában állt, s még az ehhez szükséges koncepcióval is elkészült – végül azért nem játszotta ki az antiszemita kártyát, mert nem tudott mit kezdeni azzal az eltagadhatatlan ténnyel, hogy a forradalmi bizottságok többnyire visszaszorították a helyi antiszemitizmust. Standeisky mégis tabut dönt akkor, amikor azt a kérdést veti fel, vajon hány zsidóellenes megmozdulás kellene ahhoz, hogy a forradalom idején előforduló atrocitások „elenyésző” jelzőjét más szóval illessék? Önnön eldöntendő kérdésére Standeisky „csupán” közvetve válaszol, amikor az általa feltárt, illetve a mások kutatásait valamint a magántörténetekben megőrződött dokumentumokat, emlékeket egy új koordinátarendszerbe állítva vázol fel egy szembenézésre, újragondolásra késztető jelenségsort, amellyel történetileg, politikailag is kezdeni kell majd valamit. Erről szól, erre irányítja a figyelmet az úttörő szerepét vállaló Standeisky szokatlan, szubjektív bevezetője is, amelyben a könyv írója elmeséli élete egyik meghatározó, 1970-es évekbeli eseményét, azt, hogy zsidónak nézték, s ez azzal a következménnyel járt, hogy nem választhatták be az egyetemi diákönkormányzatba. A szerző származása, természetesen, tökéletesen magánügy. Ám jelzésértéke mindenképp van annak, hogy a második világháború utáni antiszemitizmusok 2007-es történészi számbevételekor a közreadó fontosnak tartotta jelezni „kívülállóságát”, „érintetlenségét”.
Murányi Gábor

Standeisky Éva: Antiszemitizmusok. Argumentum, 252 oldal, 2700 Ft.