Hasztalan vonítások?

Egy minapi meghökkenés és a hónapok óta való (mi tagadás, fejcsóváló) csodálkozás miatt evezek számomra némiképp idegen vizekre. Affinitásom a gazdasági és a pénzügyi kérdésekhez a nullához közelít, s ha ritka kivételként egy-egy ilyetén téma iránt – felkapottsága vagy megkerülhetetlensége miatt – feltámad bennem az érdeklődés szikrája, nos, többnyire akkor is értetlenkedve ülök a fontosabbnak ítélt, vagy ilyennek mondott elemzések előtt. Korántsem büszkén, inkább magyarázkodva írom mindezt, mint ahogy azt is, hogy ezúttal egy jelenlegi hávégés kollégám kötetének margójára jegyzetelek. Merthogy - úgy általában – nem igazán veszem jó néven másoktól sem, ha recenziónak álcázott írással fedik le „baráti”, „kollegiális” segítőkészségüket.
Az ugyanis tisztán magánügy, hogy én Juhász kollégám cikkeit, könyveit mindig (na jó: szinte mindig) elolvasom. Több szempontból sincs nehéz dolgom ezzel, részint – más irányú, rovatvezetői elfoglaltságából adódóan – nem ír túl sokat, ám ami ennél sokkal lényegesebb: amikor viszont tollat (de haladjunk a korral és a valósággal: számítógépet) ragad, világosan követhető gondolatmenetű írásokat ad ki a kezéből, például, visszatérően, arról, ami – speciel – engem is nagyon érdekel: a pártok pénzügyeiről, a pártkasszák titkairól. Juhász a szó klasszikus értelmében, nem oknyomozó újságíró, nem az Egon Ervin Kisch- vagy a Günter Wallraff-féle hagyományokat követi. Nem surran be az éj leple alatt páncélszekrényeket feltörő lakatosokkal titkokat őrző pártszékházakba, nem ragaszt magának álbajuszt (van neki valódi, amitől, vélem, nehezen válna meg), nem adja ki magát pártaktivistának, hogy bizalmas információkhoz jusson. Ellenben árgus szemmel figyel, mindent, napi- és hetilapokat, folyóiratokat és közlönyöket, számomra emészthetetlenül unalmas, látszólag semmitmondó parlamenti jegyzőkönyveket, kötelező pártelszámolásokat elolvas (ide értve még a legócskább bulvársajtó apróbetűs közleményeit is). Aztán pedig az így, szorgos hangya módjára összehordott információkat egymás mellé teszi, egybeveti, összehasonlítja, tudományosan úgy is mondhatnám forráskritikának veti alá az információkat, majd levonja a következtetéseket. Ezen előmunkálatok után pedig megszületik a HVG nemtudomhanyadik – mindenütt mértékadónak tekintett - pártpénzügyes közleménye és – ezt viszont pontosan tudom: - 1996 óta Juhász Gábor harmadik könyve. A 11 évvel ezelőtti elsőt még a HVG adta ki, a második öt évvel ezelőtt az Aula Kiadó (bocsánat a minősítésért: a nem túl magasan jegyzett könyvműhely) gondozásában látott napvilágot, a harmadik (titok, nem titok, viszont tény) magánkiadásban próbálja elérni olvasóközönségét.
Érdemes egy pillanatra elidőzni a legfrissebb adatokkal mindig kiegészített kötet évszámainál. Az első még a két választás felezőidejében, 1996-ban jelent meg, nem sokkal azt követően, hogy az Állami Számvevőszék akkori elnöke (az az évben lemondott) Hagelmayer István meglehetős feltűnést keltve hivatalosan is jelezte, amit mindenki tudott, sejtett, hogy a pártmérleg elszámolások a törvényi szabályozás hiányosságai (hiányosságai? hatalmas hézagai) miatt teljességgel hamisak. A meglehetős visszhang egy röpke pillanatra azt az illúziót táplálta, hogy mindez már nem mehet így tovább.
Mehetett. Jött a Tocsik-Szokai-botrány, a különféle pártszékház ügyek, s közeledett az újabb választás, de előtte megjelent Juhász második könyve, benne bizonyító erejű elemzés: nem csak hogy nem változott semmi, ellenkezőleg drámaian romlottak a politikai elit körüli közállapotok, a tétek emelkedtek, a szabályozás (immár) hasadékai a visszaélések, hazugságok – no jó, legyen egy kis képzavar – melegágyai. Újabb fél évtized múltán, a 2006-os, minden szempontból rémisztő választási kampány (mondhatni hadjárat) után egy évvel adta közre a szerző harmadik „falraborsóját”. Az időzítés is jelzésértékű: nincsenek illúziói, hogy higgadt elemezéseinek bármi befolyása is lehetne… A csöndválasz, a mostani beszédes Pénzképviselet címet viselő – s az idén kipattant nagy botrányokat megjövendölő - munka visszhangtalansága pedig azt a kérdést veti fel, van-e egyáltalán optimális időpontja a bombasztikus leleplezéseket mellőző, ám cáfolhatatlan tényeivel meglehetősen vigasztalan látleletet kiállító könyv megjelentetésének.
Ezzel el is, vissza is jutottam a cikk elején felvetett kiindulópontomhoz, meghökkenésemhez és csalódottsággal elegy csodálkozásomhoz. Merthogy a minap hosszú, alaposnak tűnő tanulmány került a kezembe. Mindegy hogy hol, néhány héttel korábban már átéltem ugyanezt, se a korábbi, se a mostani elemezés lábjegyzetei között nem találtam még utalást sem Juhász köteteire.
S bár azon is eltöprenghetnék, vajon milyen tudományos publikáció az, amelynek szerzője – bár a HVG-ben megjelent Juhász írásokra hivatkozik – az összegző kötetek egyikre sem, engem ezúttal inkább az a kérdés gondolkodtat el, mennyire határozza meg egy-egy könyv sorsát, olvasottságát, idézettségét annak minősége, s mennyiben az, hogy ugyanaz a kötet hol, milyen tekintélyű - de ez esetben inkább használjuk a másik, a meghatározóbb „mutatót” -, milyen befolyású kiadónál jelenik meg. Merthogy effajta háttértámogatás nélkül ma már mindent elnyel a könyvipari Moloch. És úgy tűnik föl számomra, hogy ebben a szóban forgó esetben ez utóbbi a meghatározó tényező, vagyis hogy a kis példányszámú, kikezdhetetlenül pontos – éppen ezért elvileg megkerülhetetlen – műnek „mindössze” a piacon, s ami még ennél is fontosabb: a szakmai berkekben való megmérettetése maradt el. Ezidáig – tehetném hozzá magamra erőltetett optimizmussal. De a jövőt illetően csöppnyi illúzióm sincs. Ez a szösszenet csupán főhajtás a muszájherkulesi gyürkőzés előtt.

Murányi Gábor

Juhász Gábor:Pénzképviselet. Pártkasszák titkai. Kisszikra Kiadóház, 176 oldal, 1950 Ft.