Az ügynök neve: Horatio
Bolgár György: Valami bűzlik

Ül Horatio Wittenbergben egy hideg, fűtetlen szobában. Fázik, éhezik, s reménytelen szerelemmel gondol egy bizonyos Ophéliára. Miatta, vagy: elsősorban miatta hagyta ott nem sokkal előbb Dániát, a dán udvart, mert Ophélia nem őt szerette (viszont), hanem szíve a dán királyfiért, a kissé csapodár trónörökösért, Hamletért dobogott.
Horatio wittenbergi magányába egyszercsak betoppan egy ismeretlen norvég férfiú, akiről nem tud semmit, aki még igazi nevét sem árulja el, Luther Mártonként – a nagy egyházalapító unokájaként – mutatkozik be, viszont jól égő tűzifát, sült malacot hoz, s egyszercsak felveti: ugyan miért is nem tér vissza Horatio Dániába, lenne ott egy-két elintézendő dolog, melyekért tisztes aranyakkal fizetne a bizonytalan dán helyzetért őszintén aggódó norvég udvar. Hiszen Fortinbras sem akar mást, mint minden jó dán: köznyugalmat. Ha Horatio igaz hazafi, s minden bizonnyal az, akkor nem tagadhatja meg az együttműködést. Ráadásul újra láthatná Ophéliát is – szólt a szirénhang…
Ezzel, az éppen talajtvesztett Horatio ügynöki beszervezésével kezdődik a Valami bűzlik (A 242-es ügynök naplója) című új Bolgár György-regény. (Amit, megvallom, csak a vakvéletlen adott a kezembe, merthogy az előző regénye, a Vágy című után szépíróként, mondhatni leírtam a rádiós újságíróként magasan jegyzett szerzőt. Az eset, lám, az előítéletesség szempontjából is figyelmeztetés, ha már feledtem, hogy iránytűm, József Attila is írt csapnivaló verseket…) Szóval, Bolgár ezúttal remekbeszabott szatíraregényt írt - kitalált valamit, került egy regényrevaló (alap)gondolata: a jól ismert és Shakespeare által örökéletűvé tett Hamlet-sztorit gondolta újra – a világirodalomban nem először, s nyilván nem is utoljára (utalni itt elegendő csak a Rosenkrantz és Guildenstern halott című Tom Stoppard-színműre). Bolgár György azonban nem formálta át a Hamletet, nála minden ugyanúgy és ugyanolyan sorrendben történik, ahogy azt Shakespeare (vagy netán a feltételezett „igazi Shakespeare”: Byron, esetleg: Mary Sydney Herbert, Pembroke grófnője) egykoron lejegyezte. Csak a történések hátteréről, a cselekvések mozgatórugójáról hullik le a lepel (hogy eme pazar képzavarral éljek…). A Valami bűzlik Hamletjének nem a dán királyfi, hanem a shakespearei szereposztásban a „hű barát”, Horatio a főszereplője, aki, persze, a nagy gépezetben szintén csak egy kis csavar: a 242-es, feladatot végrehajtó ügynök.
Fellapozva és az új szatíraregénnyel összehasonlítva az Arany János fordította tragédiát, igazi meglepetés éri az olvasót: Bolgár György interpretációja a legteljesebb mértékben hiteles, mondhatni, így is történhetett volna. Nincs sehol zökkenő, nincs sehol történetvezetési gubanc. Vegyük példának Hamlet apjának szellemkénti megjelenését: ha a túlvilági hitben való meggyőződést zárójelbe tesszük, akkor miért ne lenne lehetséges, hogy a Szellem szerepét egy jól felkészített (s persze a hallgatásáért meglehetősen megfizetett) színész játssza el. Az apró háttéradalék: a megbízó a Bolgár-variánsban nem más, mint Horatio, aki - Hamlet neki kinyilvánított reményére: „talán eljő megint” (mármint apja szelleme) - nyugodtan felelhet így (már mint Horatio): „El, én kezeskedem”. S Horatio valóban kezeskedik. De abban is az ő keze van, hogy a testvérgyilkosságban ártatlan Claudiusra mind jobban rávetül a gyanú árnyéka. Egy nagy, Dániát norvég fennhatóság alá hajtó bonyolult konspirációs játékban mit számít, hogy a bűnbak bűnös-e vagy ártatlan, ha az ügy a CÉLT szolgálja. Mit számít egy-két-három-négy-öt-hat szereplő (Polonius, Ophélia, Laertes, Gertrud, Claudius, Hamlet) halála, hisz – hogy Hamlettal szóljunk -: „Több dolgok vannak földön és egen…”
Noha a dán királyfi-sztorija - melyhez, mint említettük az újragondoló szerző mindvégig ragaszkodott – elég ismerős, a Valami bűzlik mégis meglepő fordulatot hoz meglepő fordulat után, s amikor úgy tűnik, most már tényleg minden megy a maga útján, Bolgár megint csavar egyet a (háttér)történetfűzésen, megintcsak váratlant, de – ügynöknézőpontilag – ismét csak logikusat. S megintcsak példaként említem, hogy a nevezetes „színdarab a színdarabban” részlet az új variánsban kizárólag Horatiohoz köthető. Ugyanis mikor Hamlet – ki más, mint Horatio tanácsára - színészekkel játszatja el apja meggyilkolásának – mint megtudhatjuk: Horatio által kiagyalt - verzióját, a fülbe öntött mérgezést, Claudius úgymond azzal leplezi le magát, hogy feldúltan távozik az előadásról. Bolgárnál azonban a távozás sem véletlen, mivelhogy Claudius – ki mástól, mint Horatiotól – előre tud a színészmerényről, és - a Horatio sugallta - kivonulással azt kívánja jelezni, hogy hozzá efféle vád nem érhet fel. Más, nem mellékes kérdés, hogy – Horatio szándéka szerint - ezzel keveri leginkább gyanúba magát…
Az ötletparédénak ezzel még messze nincs vége, ám ha többet idézek fel belőlük, könnyen eshetem a poéngyilkosság bűnébe. Így most még annyit: bizonyítható tény, hogy Bolgár Györgyöt korántsem csak a rendszerváltást követő években kezdték foglalkoztatni a „Horatio-papírok”, vagyis a 16. század végi képzelt ügynökjelentések, a Hamlet-dráma sziporkázó komédiává változtatása. Nem az elmúlt évek felfokozott hangulata ihlette a mostani regényt, az alapötlet már az egyik 1980-as évekbeli novellájában felbukkant. Hogy az egykori elbeszélés mostanra lombosodott az ügynök-ügyben mind több ismerettel (na jó: félismerettel s még több legendával) felvértezett olvasóra rendre kikacsintó naplóregénnyé, az persze nem véletlen. De mert felhőtlenül nevetve csak a (feldolgozott) múltunktól tudunk búcsút venni, a szatíra-regény poénjain röhögve mégis gyakran érezzük úgy mintha vackorba – abból is éretlenbe - haraptunk volna.
Murányi Gábor