Művészet, reklám, igehirdetés, agitáció

Kérdésünk tehát az: egy művész szemlélete, az a mód, ahogy ő lát valamit, mitől általános, miért vonatkoztatjuk a szemléletegészt a világegészre, miért mondhatjuk, hogy a szemlélet totális, következésképp az a valami, az elemi esztétikai töltés, amit minden esztétikai jelleggel bíró emberi alkotás legkisebb közös nevezőjeként keresünk, miért totális minden körülmények között?
Lukács, mint mondtam már, a totalitást esztétikai értékkategóriának tekintette, azt mondta, minél totálisabb egy műalkotás, annál értékesebb. Én azonban úgy látom, a totalitás nem lehet értékmérő; mert alaptulajdonsága, ha úgy tetszik, attribútuma minden esztétikai mozzanatnak.
A szemlélet, ami az esztétikum maga, nem mást rögzít, mint azt a módot, ahogy valaki egy bizonyos dolgot, tárgyat lát. Egy verebet vagy egy vadászsólymot. Egy széket vagy egy napraforgót, egy csónakot vagy egy atom tengeralattjárót. Nem véletlenül mondok széket és napraforgót, tessék visszaemlékezni: van Ghogh képein milyen gyakori az üres szék (ne firtassuk most, miért). De a napraforgó sem ritka. Bármelyiket pillantjuk meg, habozás nélkül rávágjuk: ez csak van Ghogh festménye lehet. Honnan tudjuk? Mert ugyanúgy ábrázolta őket, mert a festőnek van egy csakis rá jellemző stílusa. Ez a stílus az a mód, ahogy ő a világot látja. Bármit ábrázol, bármit fest meg, mindegyiket ugyanúgy, ugyanolyan „vanghoghosan” festi, mert ilyennek látja. A szemlélete tehát univerzális illetve totális: mindent így lát, az egész világot (a világegészt) is ugyanígy látja.
Ezért mondhatjuk, hogy a szemlélet egyrészt alapvetően szubjektív, mert csak rá, egyedül az ábrázolóra, a jel-alkotóra magára, esetünkben Vincent van Ghogh-ra jellemző, akár a génjei vagy az ujjlenyomata, és totális, mert nem csak a széket és a napraforgót, a tujafákat vagy az öbölben ringó csónakot, a napfényes égboltot vagy a viharos felhőket látja ugyanígy, hanem mindent. Az egész világot. Totálisan!
Felejtsük el van Ghoghot, gondoljunk Cezanne-ra. Michelangelóra. Dührerre, Ripple-Rónaira, Csontvárira. Ugye eltéveszthetetlen? De ugyanígy eltéveszthetetlen egy Ady vers vagy egy Kosztolányi. Egy József Attila vagy Nagy László.
Ha visszaemlékszik az olvasó a kezdetekre, nem azt kerestük, mi határozza meg a műalkotás értékét, még csak azt sem, mit nevezhetünk teljes joggal műalkotásnak, hanem azt, mi a „művészi”-nek, az esztétikumnak az a legkisebb részecskéje, amiben a művészi jelleg már tetten érhető, mert világunk tele van olyan emberi készítményekkel, csinálmányokkal, alkotásokkal, tárgyakkal, hangsorokkal, képsorokkal, melyek nem nevezhetőek művészetnek, mégis egy rakás művészi jellegű mozzanatot hordoznak, és a tömegkultúra dömpingje korában nem engedhetjük meg magunknak, hogy ezeket az emberi csinálmányokat kiengedjük esztétikai vizsgálódásaink köréből. Ezek tömeges jelenségek, és a tömegek tudatára hatnak, akár pozitív, akár negatív értelemben; a művészet és a reklám között alig van biztosan definiálható különbség.
Reklámmal pedig nem csak árút adunk el, hanem hitet, meg-győződést, politikai rendszereket, ordas eszméket és az emberiség javát szolgáló fölismeréseket egyaránt. Kereskedelmi reklám, politikai agitáció, vallási igehirdetés, hittérítés szerkezete szinte azonos, és mind depiktív szimbólumokkal operál; valamennyi inkább a vegetatívára, az ösztönökre hat, mint az értelemre, ebben pedig azonos a műalkotásokkal, ezért mind szerkezetük, mind hatásuk esztétikai szempontok szerint is vizsgálandó.