Miért olyan titokzatos a művészet?

Hát azért, mert például a matematikát még csak meg lehet tanulni, ha nehezen is, de verset írni nem – akárhogy igyekszik is az ember. Meg aztán ott van az ihlet! A tehetség. Ezek is amolyan misztikus izék. Meg aztán megtörtént, hogy az egyik kritikus azt állította: ennek a félbolond párizsinak, ennek a Gauguinnek a festménye dilettáns vacak, s alig néhány évtized múlva egy másik – éppolyan tekintélyes – kritikus fölfedezte, hogy remekmű (ma már milliókat ér.) És ha csak Gauguin dolga volna ez, meg néhány kritikusé, nem is kéne odafigyelni, de itt van például a Kovacsevics Konrádné született Bíró Anita is, és ha jól meggondoljuk, a művészet Anitától sem idegen.
Mert mi történik, ha Anita este vendégségbe megy?
Fölveszi a sárga pulóverét, a zöld jersey szoknyáját, ám elégedetlenül nézi magát a tükörben, úgy találja, hogy a sárga és a zöld, ráadásul kötött anyagban túl sportos a mai estéhez, különben is sápadt, és a sárga akkor áll jól neki, ha le van sülve: hirtelen ötlettel átöltözik: a párizsi-kék selyem-shantung kiskosztümjét veszi föl, fekete lakktáskával, ugyanolyan cipővel, finoman kihúzza a szemét, haját nem oldalt, hanem hátra fésüli. Bátran állíthatjuk, hogy Anita tevékenysége a maga módján MŰALKOTÁS. Ezt teszi a képzőművészet is. Egy alkalomhoz (gondolathoz, érzéshez, hangulathoz stb.) megfelelő színű, formájú és állagú anyagokat válogat össze s rendez el egyfajta kompozícióba. S ha Anita este a be-szélgető partnerei szórakoztatására színesen és fordulatosan elmesél egy történetet, akkor Anita író és előadóművész is volt egyszerre. S mivel igen nagy odaadással figyelte egy rokonszenves fiatalember, bizonyos Oszkár hasonló produkcióját, nemcsak alkotó, de befogadó, azaz műélvező (egyszerűbben közönség) is volt ugyanő ez alatt a néhány óra alatt. És mikor hazafelé a férjének (Konrádnak) – aki a másik szobában kártyázott, míg ő az innensőben a rokonszenves fiatalemberrel (bizonyos Oszkárral) beszélgetett – Anita fanyalogva kijelenti, hogy egész este unatkozott, és ezalatt majd kiugrik a bőréből jókedvében, mert arra gondol, hogy a már sokszorosan emlegetett fiatalemberrel holnapután négy órára beszéltek meg randevút, akkor Anita még színművész is volt ezen az egyetlen estén.
De ha ennyire gyakori, mindennapos jelenség a művészet, miért misztifikálják? Miért van annyi félreértés körülötte?
Mert az esztéták az elmúlt néhány évezred során folyton azon vitatkoztak, hogy melyik mű jó, melyik mű jobb, miközben azt sem tudták mi nevezhető művészetnek és miért. Úgy, mint Gauguin esetében: egyszer dilettantizmus, egyszer remekmű. Mel Gibson Passiója művészet, de a Fábry Showder (ugyanazon a csatornán) csak szórakoztatóipari termék. De hát mire föl? Művészet az, ami szerintem művészet? Valamit önmagával meghatározni, és itt az történik, logikai képtelenség.
Nem ártana keresni valami pontosabb kritériumot. Talán másfelől, talán az egzakt tudományok felől kellene közelíteni. Tegyük föl, hogy a művészet kommunikáció: szól valamiről. Még akkor is, ha a művész nem is gondolt rá, de a műélvező (néző, olvasó, hallgató) talán igen. Egy nonfiguratív festmény is szólhat valamiről, ha úgy nézem. Mondjuk csak arról, hogy a világ mennyire bonyolult. Ezen az alapon a Fábry Showder is szólhat valamiről, nem? Esetleg arról, hogy ez a világ mennyire röhejes. Ami pedig szól valamiről, az kommunikál. A kommunikációval pedig ma már egy hatalmas egzakt tudományos diszciplína foglalkozik.
És máris előreléptünk, mert a művészet meghatározásába bevontunk egy új elemet, a műélvező nézőpontját.