Miért illik utálni önmagunkat?

A Budapesti lapban megjelent egy kemény dolgozatom, a címe az volt, hogy Amerika, a sátán, majd írtam egy rövid, szelíd, a problémát másfelől közelítő tárca-publicisztikát a Könyvhétbe, amely Miért illik utálni Amerikát? címmel jelent meg, de nagyjából ugyanarról a kérdésről. Nagy darázsfészekbe nyúlhattam, mert soha még cikkeimre ennyi haragvó, átkozódó, gyűlölettől habzó visszhangot nem kaptam, mint erre a két írásomra. Azóta is azon tűnődöm, honnan ez a nagy indulat?
Jacques Le Goff, a kiváló francia történész Európáról mesél gyerekeknek, fölnőtteknek (az AB OVO Kiadó könyvheti kiadványa). Nem Európa történelméről szól a könyv, hanem Európáról. Arról, hogy mit is jelent európainak lenni. Mivel azonosul az, aki európai, milyen kellene hogy legyen az európai ember identitástudata. Persze a könyvet a mostani EU bővítés teszi aktuálissá, de ez nem propaganda füzet frissen belépő EU tagok számára: Le Goff Európája az Ír szigettől az Urálig tart.
Gyerekkorom óta (apámnak köszönhetően) tudatosan európai vagyok, mindig is élt bennem bizonyos európai büszkeség, európai öntudat, Le Goff könyve olvastán mégis meglepődtem. Az jutott eszembe, hogy mi nem szeretjük magunkat. A kereszténységről az inkvizíció jut eszünkbe, és a keresztes háborúk. Holott a kereszténységgel európaivá lett pontosabban Európa egyik építőköve lett, az ötezer éves zsidó kultúra is, a görögök nemcsak az olimpiát találták ki, de a demokráciát is, a színházat is, a geometriát is, a logikát is, az antikvitás a humánumot; Róma nem csak őrült császárokat, Nérókat, Caligulákat adott, de a Pax Romana volt a globalizáció ősformája is, a sötét középkor egységes latin nyelvű európai kultúrát is jelentett, Európa nemcsak a Vatikánt adta, “a tiarás templomkufárt”, de a reformációt: Luthert, Kálvint, Husz Jánost és a protestálás bátorságát is.
Európa fedezte föl a heliocentrikus világot, majd a teljes uni-verzumot, Európa jött rá a gravitációra és a mechanikára, Európa találta föl a tudományt, igen, Európa választotta el a kuruzslást, a varázslást, a babonát a hiedelmeket a tudománytól: a megismételhető kísérletek által demonstrált tényektől; Európa nemcsak Michelangelot, Leonardo da Vincit adta, de Galileit is, Giordano Brunót is, Mendelt is, Darwint is, Marxot is, Freudot is, Einsteint is, Bohrt is, Heisenberget is.
Hogy európai volt Hitler is? Igaz. De Wallenberg is. És Churchill is. Sőt, De Gaulle, és Adenauer is, akik képesek voltak keresztüllépni ezer év hagyományos gyűlölködésén, a második világháború véres húsdarálóján, hogy megteremtsék a modern, az emberi jogokra épülő, demokratikus egyesült Európát. Sőt: az emberi jogok eszméje nem európai gondolkodóknál bukkan föl először?
Oroszország véres cárokat adott? Igaz. De Dosztojevszkijt is, Tolsztojt is, Csehovot is, a világ legnagyobb epikáját. Sztálin grúz volt? Csakhogy grúz Bulat Okudzsava is, aki talán korunk legnagyobb írója. Még nem dőlt el…
Le Goff tükröt tart elénk, ha belenézünk, nincs szégyellni va-lónk, de mi valamitől nem bírunk büszkék lenni arra, amik vagyunk.
Mi, európaiak nem szeretjük magunkat. Sőt, utáljuk magunkat. Se a történelmünkre, se a tudományunkra, se a művészetünkre, se az eszünk járására nem vagyunk büszkék. Valamiképpen a Harmadik Világ kultúrájára áhítozunk, ott remélünk tisztaságot, igaz emberséget, megnyugvást, föloldozást találni. A Gangesz után sóvárgunk, a Zen Buddhizmusban, a Taoban keressük a megváltást, a Koránban nagyobb igazságokat sejtünk, mint amit a Tórában a Talmudban és az Újszövetségben együtt.
Ha magunkat is utáljuk, hát hogyne utálnánk Amerikát, kis-öcsénket, aki a fejünkre nőtt? Azért nem bírjuk Amerikát, mert ön-magunkat látjuk benne, mint egy nagyító tükörben!
József Attila ezt írja egyik legszebb szerelmes versében: “Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén / nagyon meg tudtam szeretni veled.”
Meg kell tanulnunk önmagunkat szeretni; csak így leszünk képesek szeretni – egyáltalán: megérteni – másokat is.