Mi legyen? Legyen műhely vagy ne legyen?

Filmes barátaimmal arról beszélünk, hogy kellene egy műhely. Igen, a műhelymunka nagyon hasznos lenne, hogy megismerjük egymás törekvéseit, technikai ötleteit, megoldásait… az, hogy lemérjük egymáson, kollégáinkon a szüzsé hatását… de nekem nem tetszik a kifejezés. A műhely.
A régi stúdiók is szerették műhelynek nevezni magukat, de a filmszakmában mindig több volt az eszkimó, mint a fóka, vagyis a kenyérharctól a műhely eleve nem is működhetett; a terveinket, törekvéseinket, technikai ötleteinket szigorú titokban tartottuk, mint két rivális nagyhatalom haditechnikai kutatásaik dokumentációit, és a kapcsolati tőkénket különösen féltve őriztük, dehogyis szóltunk a mi kormányzati (pártbeli) patrónusunknak a kollégánk érdekében; a műhelymunka abban állt, hogy megpróbáltuk elgáncsolni egymás törekvéseit vagy, ha sikerült megegyeznünk, akkor te dicsérted az én forgatókönyvem, cserében én dicsértem a te forgatókönyved merőben elvtelenül, vagyis függetlenül attól, hogy tetszett-e vagy sem.
De ha nem műhelyt szervezünk, csak néhányan, akik valóban barátok vagyunk, és egy a véleményünk a tisztességről vagy arról, mi a művész dolga a világon, ha kiküszöbölhető a vetélkedés, hogy egy bizonyos kontingensből vagy egyikünk kap pénzt a filmjére, vagy a másik, akkor baráti beszélgetések, eszmecserék során igenis segíthetnénk egymásnak. Hányszor hasznosítottam már olyan kritikát, amitől először majd a guta ütött meg, úgy fölbosszantott, de aztán rájöttem, ha nem is arra, hogy igaza van –; valami fontosabbra. Mert nem ott volt a kutya elásva, ahol ő gondolta, csak ott érződött a szaga.
Móricz sose fecsegte ki, mire készül, azt mondta, ha elmondom, nem írom meg. Én pont fordítva vagyok. Állandóan mesélem a történeteimet (persze nem olyanoknak, akik lenyúlhatják), mert így tesztelem őket. Figyelem a partnerem szemét, csillog-e vagy elborul, lesem, hogy unja-e vagy izgalomba jön tőle, miképp hat rá egy-egy fordulat. A Zakariást húsz évig írtam, mert azt hittem, csak az én mániám, magándilim, rajtam kívül senkit sem érdekel. Ha el merem mondani, ha van kinek elmondani, talán megkapom a leghasznosabb visszajelzést: fontos, érdekes, erről kell írni, ezt ma a levegőben van!
Mert az igazi művész csak arról tud beszéli, ami a saját fájdalma s öröme. Az a kérdés: magánügy-e az ő fájdalma vagy közügy; másnak is az fáj-e, ami őneki? (Persze van másik kérdés is, de mélyebben. El bírja-e a művész mondani a magánügyét úgy, olyan színvonalon, hogy közüggyé emelje, hogy mindenkit megérintsen?)
Én nem azért ragaszkodom a történetekhez, mert a posztmodern idegen tőlem, hanem mert kezdettől fogva történeteim voltak. Kitoltak velem, hát akkor elmondom, hogy jártam, hogy te is okulj belőle. Megint átvertek, fenékbe rúgtak, kiforgattak, kihúzták a széket alólam, elmesélem, hogy legalább kinyíljon a szemed. Balek voltam, kihasználták a hiszékenységemet vagy ami rosszabb, meggyalázták a hitemet, oromnál fogva vezettek, nem okultam a magam kárán se, megint belesétáltam ugyanabba a csapdába… minek élek, ha nem adom át a tapasztalataimat? Még nem tudtam írni, még kerestem a szavakat, még döcögtek a mondataim, de a történeteim készen álltak, azt már tudtam, mit kell elmondanom.
Később már mások történeteire is figyeltem, arra, hogy másokat miképpen vezettek meg, arra, hogy másoknak milyen csapdát állítottak, hogy másnak mi fáj, mást hogyan aláztak meg, más mit szenvedett ártatlanul és ki miatt. Tudtam, hogy kivel kerülök szembe, tudtam, hogy darázsfészekbe nyúlok. Nem azt kerestem, mitől emelkedik az adrenalin szintem, hanem azt, mivel tudok segíteni.
Műhely? Ha erről beszélünk, legyen. Adjuk össze, amit tudunk: mondjunk el izgalmas, kegyetlen, de igaz történeteket. Olyat, ami sok embert érint: akkor majd odafigyel ránk a közönség is.