Már Lakatos Menyhért sincs többé

Meghalt a cigánykirály. Sokszorosan jaj nekünk! Nem csak azért mert meghalt. Mert itt hagyta a szeretteit. Itt hagyta a népét. De azért is, mert csak cigánykirály volt, és nem a cigányok királya. Pedig, ha valaki uralkodásra méltó lett volna, az Ő volt, de a cigányoknak nem volt, és félő, hogy nem is lesz királyuk. Elfogadott vezetőjük. Majdnem akkora közöttük a széthúzás, mintha nem is romák lennének, de egyenesen magyarok.
Talán negyedszázada a László kórházban feküdtem, s mellettem egy tizenhat éves romasrác feküdt agyhártya gyulladásból lábadozva; birkákat nyírt, úgy kapta a fertőzést, kullancstól. Beszélgettünk, mondtam, hogy író vagyok. – Na ne! És Lakatos Menyhértet ismeri-e? – Persze. A barátom; voltam is náluk.
Attól kezdve olyan tekintélyem lett, nem csak a srác, de valamennyi látogatója előtt, amilyen csak a Legnagyobb Roma barátjának jár. De a gyerek még ki is kérdezett, tudni akarta, hogy csakugyan olvastam-e Menyhért addig megjelent műveit. Mert ő olvasta valamennyit – ez a tizenhat éves birkanyíró roma fiatal.
Ha a varázslatos személyiségéből, ha mondatai művészi hiteléből nem derült volna ki, hogy kicsoda Lakatos Menyhért, megtudhattam abból a tiszteletből és szeretetből, mellyel a népe körülvette.
A Füstös képeket olvastam először, hamarosan összefutottunk Szigligeten. Pillanatokon belül összebarátkoztunk, volt közös témánk, sokszor a munkánk rovására ment, hogy alig bírtuk az eszmecserét abbahagyni. Én sokszor mondtam, hogy nehéz eldöntenem, zsidó vagyok-e vagy magyar. Ha zsidó vagyok, mennyire, és ha magyar, akkor is mennyire? Sajnos a merev, nyugati formális logikán nem bírtam túllépni, hogy t. i. minden dolog csak önmagával azonos, harmadik lehetőség nincs. Pedig a keleti filozófia régen tudja, hogy nem a „vagy-vagy” kontrollálja a világot, hanem az „is-is”. Lehet valami egyszerre önmaga és önmaga ellentéte is. Miért ne lehetnék én zsidó is meg magyar is?!
Menyhért azt mondta erről derűsen, hogy neki ilyen gondja nincs, ő egyértelműen roma, ő a népéért él és dolgozik, a regényeit, meséit, történeteit csak a roma népnek a roma embereknek írja.
– Magyarul – mondtam én. – Jaj, Menyhért ez nem ilyen egyszerű, abban a pillanatban, hogy magyarul írsz, magyar író vagy és a műveid a magyar irodalom részévé válnak. Még ha az anyanyelved nem is magyar. Mi, akik ebben a hazában élünk, ha tetszik nekünk, ha nem, magyarok vagyunk, pontosabban: magyarok is vagyunk.
Ilyesmin pörgött az agyunk, ilyen dolgokról vitatkoztunk; istenem, de szép is volt! És meg voltunk győződve, hogy az ol-vasóink lesik a szavunkat, várják a műveinket…
Anka lánya állt hozzá a legközelebb. Amikor megismertem, tizenhat éves lehetett és álomszép, olyan, akár egy hindu hercegnő. Már akkor is Menyhért első számú szellemi partnere s a munkában a jobbkeze volt, azt hiszem, kettőjük kapcsolata volt a legszoro-sabb; Ankát viselte meg legjobban a halála.
Az utolsó pillanatot három hónapi súlyos betegség előzte meg, de több mint tíz éve nem volt már kedve élni. Csalódott a magyarokban, akik minden ígéretüket megszegték, csalódott a romákban, akik a saját kis külön alkujukat egyengették, nem bírtak összefogni, nem bírták megvalósítani azt a gyönyörű álmot amit részben a gyakorlatban is kivitelezett, és amit az Akik élni akartak című regényében és darabjában olyan torokszorító szépséggel megírt.
Nyugodj békében, mondjuk, de nem fog békében aludni. Úgy jár majd, mint Ady, aki
A televény titokzatos honában
izgat tovább, nem nyugszik, nem feled.