Identitásaim

Belekeveredtem ebbe a marhaságba bár nem akartam. Talán akartam is… nem tudom. De egyszer írtam a Gödrös Frigyes Gla-mourjáról, azt írtam, egyetértek vele, aztán Szabó István A napfény íze című filmjéről, és azt írtam, azzal is egyetértek, közben hangoztattam, hogy mindkettő egészen másról szól, összehasonlíthatatlanok, pedig egy frászt! Ugyanarról szól mindkettő, ugyannak a dolognak más-más oldaláról, egész máshonnan és más módon szemlélve ugyanazt, hát ezért lehet mindkettő egyszerre igaz, mert az csak nyugati elmebaj, hogy vagy-vagy, tertium non datur. Ez csak szűken a newtoni mechanikára érvényes, de már a quantummechanikában ér-vénytelen. A keletiek ezt mindig is tudták, a keleti logika számára természetes az is-is. Lehet valami önmaga és önmaga ellentéte is.
A rendszerváltás perceiben gyorsan el kellett a zsidóknak dönteniük, hogy Magyarországon van-e zsidó etnikum vagy a zsidó csak vallás. A zsidók képviselői negyvenöt évvel a holocaust után is féltek kimondani, hogy a zsidó egy nép. Azt mondták, Magyarországon nincs zsidó etnikum, csak vallás. Én megértem őket, ők nem értenek engem. Én negyvennégyben elfelejtettem félni. Én a büdös életben sose voltam zsidó vallású, mégis rámvarrták a sárga csillagot, gettóba akartak hajtani, vagonba tuszkolni, belökni a gázba, a Dunába akartak lőni: ki akartak irtani. (Az más lapra tartozik, hogy nem hagytam magam.) Ha pedig így volt, akkor én vagyok egymagam a magyarországi zsidó etnikum.
Nem mintha szégyellném. Én egy ötezer éves kultúra örököse vagyok. Az én népem minimum ezer éve, a diaszpórában, már írástudó, de még a földműves, a suszter, az ács meg a szabó is. Minden zsidó férfi írástudó kellett legyen, csak így gyakorolhatták a vallásukat. Én genetikusan értelmiségi vagyok, és nem vagyok hajlandó ezt se szégyellni se sunyítani miatta. Viszont az én népem kétezer éven át nem fogott fegyvert, csak most, a Nagy Népirtás után, a zsidó haza, az Erec védelmében, és bebizonyította, hogy a világ legjobb katonája.
Ez van egyszer. De ugyanakkor aki el akarja venni tőlem a magyarságomat azt megfojtom, a pofáját szétverem. Az én anyanyelvem Balassi, Arany, Babits, József Attila, Nagy László és Pilinszky nyelve, ki veheti ezt el tőlem?! “Nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyermekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyenge ága…”: ez is én vagyok. Az én zenei anyanyelvem a magyar népdal: Istenem, istenem áraszd meg a vizet… Magas kősziklának … Megrakják a tüzet… Kispilicsi faluvégen… Szélrül legeljetek… de a roma folklór is, mert az is úgy mászik a fülembe, mintha már a bölcsőből ismerném, de ezzel együtt én amerikai néger is vagyok, mert nekem a jazz is olyan, mintha vele születtem volna, de francia is vagyok, mert így vagyok a sanzonnal is, Edit Piaf és Mahalia Jackson nekem egyformán nénjeim…
Ugyanakkor héberül egy büdös szót sem tudok, de a Klezmer zene éppúgy az enyém, mint a szerb, a bosnyák, az orosz, a moldáviai, a makedon, a lengyel vagy a szlovák népdal…Vujisics Tihamér azt magyarázta, amikor utoljára láttam, hogy húsz évig hülyeséget csinált, azt kutatta, mi a különbség a kelet-európai népek dalai között, holott azt kellet volna keresnie, mi az azonos! Figyelj – mutatta nekem lelkesen a zongora mellett –, ez ugyanaz a motívum a szerb folklórban, ez ugyanaz a bosnyákban, ez ugyanaz a románban, a dunántúliban, a székelyben, az ukránban és az oroszországi zsidóban… Aztán elment meghalni.
Hogy lehet ez? Magyar is vagyok, zsidó is, roma is, néger is, francia is, szerb is meg albán is?… Igen! Micsoda baromság az, hogy az embernek csak egy identitása lehet –, és ha nekem két, három és még több identitásom is van?
Ki kényszeríthet választásra? Kinek van joga belepofázni a lelkembe?!